Ez az első elemzésem. Szándékosan nem kritikának nevezem, mert bár kritizálom a filmet, kritizálom a hibáit, mégis keresek benne egy fonalat, amit végigkövetek az írás folyamán, aminek mentén kibontom a film hibáit és erényeit. Előre szólok, hogy ez hosszú lesz! Azért, mert ez az első, és ebben minden érzésem benne van, másrészt, mert nagyon hatott rám a film ereje, harmadrészt, mert a film maga is baromi hosszú. És természetesen SPOILER ALERT (tehát le van lőve majdnem minden poén a filmből).

Enjoy!

Adéle élete, maga a "szerelem”? Avagy a kék a legmelegebb szín

Vegyes. Alapvetően jó érzéseim vannak a filmmel kapcsolatban, mégis sokszor a fejemet fogtam a kissé szájbarágós megoldások miatt. Szerencsére, több erős és jól eltalált jelent volt a filmben, mint amennyi banális. A tizenkilenc éves Adèle Exarchopoulos, zseniálisan játssza el a tizenhat-tizennyolc éves Adéle-t. Maszatosan eszik, be nem áll a szája evés közben, szabályosan zabálja az ételt. Kelekótya, keszekusza, álmodozó, leginkább mélázó. Nekem kicsit, túl sokat mélázó. Szájtáti. Az elején még értem, aztán már sok. Mégis, még egyszer: zseniális, ahogy önmagát adja. Pontosan így képzelem el a tizennyolc éves Adèle Exarchopoulos-t otthon is, ahogy (szájtátva) alszik, maszatos a szája, értetlenkedve szemléli, hogy tetszik egy srácnak.

Aztán jön egy klasszikus elem. A kissé hosszúra nyúló tanóra jelenetben, feldobják a témát, miszerint milyen is a szerelem első látásra. Majd (hosszú percekkel és töltelékekkel később) meglátjuk Adéle-t, ahogy "beleszeret” első látásra, a kék hajú, kék szemű Emma-ba, az utca kellős közepén. Ajjaj! Persze, ki ne kívánná meg a másik nem szemére való példányát, az utcán. Naponta megesik. Megkívánjuk. Egy őrjítő légyott ereéig. De azért nem szeretünk bele? Ki ő? Mi ő? Letaglózhat valakinek a puszta megjelenése, de még tizennyolc évesen sem bocsátkozunk messzemenő következtetésekbe, egy vadidegen kapcsán, akit akkor látunk először. Viszont az irodalom iránt bolonduló Adéle, nyilván úgy véli, ez a testi vágy, már maga a szerelem. Erre persze önmaga cáfol rá, amikor az éjszaka folyamán álmában önkielégít, miközben a lányról álmodik (vagy fantáziál? Álmában az ember, ritkán nyúl magához fizikálisan, persze nem voltam még felajzott tini-lány). Álmodik, majd felriad, és nem érti, hogy ez most mi. Ellensúlyozásként összejön a sráccal, akinek tetszik. Azt nem tudom, hogy ez mennyire tipikus reakció egy látens homoszexuálistól. „Basszus! Lehet, hogy meleg vagyok? Nem, az nem lehet! Gyorsan szexelek egy sráccal!” Gyorsan! Két randi és szex. Tizennyolc évesen. Azt reméltem, hogy legalább szűz. De annyira természetesen ült rá a srác hímtagjára, mintha egy felnőtt film üdvöskéje lenne a huszadik forgatásán. Viszont milliószor jobban játszotta el a színésznő azt a kissé kelletlen, bizonytalan, álságos szeretkezést, mint ahogy egy pornófilm színésznő próbálja az ellenkezőjét adni az embereknek. Zseniális. Aki látott már nőt megjátszani a "jó” szexet, az pontosan tudja és érzi, hogy bizony, ez most csúnyán belehazudik a srác arcába, amikor azt mondja, hogy csodálatos volt. A férfi, abban a helyzetben elfogadja ezt a választ. Mit tehet? Azt hiszi, hogy szereti a lányt. És ami még rosszabb, azt hiszi, hogy a lány is szereti. Szerencsétlen hamar lapátra kerül. Két randi, egy aktus, majd szakítás és a srác sír. Mi ennyit tudunk róluk, bár lehet, hogy azért ez több volt, de nekünk ennyit mutattak. De miért sír? Miért sír a lány előtt? Egy ilyen sekélyes testi kapcsolat után? Talán túlzás.

A lány is sír. Otthon, egyedül. A lányok, mindenen tudnak sírni. De az nem világos, hogy azért sír, mert vége lett, ennek a semmitmondó kapcsolatnak, vagy azért, mert belül vívódik, hogy meleg, vagy nem meleg? Aztán jön egy csók, egy lánytól. Nem a kékhajútól. Azt hiszi, hogy ez lehet már egy kapcsolat, de tévedés volt, csak „a pillanat heve”, ahogy a másik lány mondja. Érdekes iskolába jár ez az Adéle. Lányok csókolgatják egymást, a pillanat hevében az udvaron, a legjobb barátja (fiú), szintén meleg, ő maga, pedig nem tudja, mit is akar. Kicsit mindenki identitás zavaros. Én értem a tinédzser kor bizonytalanságát szimbolizáló helyzeteket, embereket. Új életszakasz, váltás, vége az iskolának, irány az élet, most mi lesz érzés. Coming of age-nek mondják. Értem, de ez megint egy: Túlzás!

A legjobb (meleg) barát (aki később rejtélyesen eltűnik a színről), elviszi Adéle-t egy meleg bárba. Ahol inkább fiúk vannak, ezért Adéle átvándorol a női szakaszhoz, egy másik bárba, kb. kétsaroknyira. Kétsarkonként van egy meleg bár Franciaországban. Mit ad isten, itt találkozik újra a kékhajú lánnyal, Emmával. És innentől már jogos a "szerelem”. Bár veszettül kívánják egymást, ez lerí róluk, mégis inkább fecsegnek egy sort, üresen, semmitmondó dolgokról, mint a "szerelmesek”. Persze Emma, aki (ki tudja mennyivel) idősebb, nem egyedülálló, de ez nem zavarja, és újra találkozik Adéle-el, többször is.

Közben Adéle-t, az iskolában megbélyegzik, hogy meleg. Gyakorlatilag ettől a ponttól, már elkezd elsekélyesedni, Adèle Exarchopoulos játéka, mivel végig ugyanaz a kifejezéstelen, mélabús, bambuló arc köszön vissza ránk, bármilyen helyzetben találjuk is. Sokban emlékeztet Kristen Stewart semmitmondó arckifejezésére és játékára, bár még így is klasszisokkal jobb. Ugyanis, amikor közösen játszik az Emma-t alakító Léa Seydoux-val, akkor elképesztően jó. Nagyon sokat erősít Adèle Exarchopoulos játékán partnere, egyébként briliáns jelenléte. Ez igaz a karakterekre is. Adéle gyakorlatilag csak Emma mellett él. Csak mellette boldog, csak vele teljes, és ez jól látszik végig.

A leszbikus szex jelenet(ek). Nos, a történet itt lerántja a leplet a "szerelemről”. Arról az "érzésről”, aminek olyan sokan tulajdonítanak olyan sokat. De miről is beszélünk? Érzés? Érzelem? Naivitás lenne azt hinni, hogy a szerelem, az érzelem, vagy érzés. Érzés, abban az értelemben, hogy érzünk valamit, ha ránézünk a másikra. Ellenben, ez nem érzelem. Ez vágy. Ez sóvárgás, ez elképesztően erős törekvés a kielégülésre. Specifikáljuk, hozzátársítjuk a vágyunkat egy személyhez, tárgya lesz ez a személy a vágyunknak. Épp olyanná válik, mint egy közönséges tárgy. Így is mondjuk: Én, szeretem Ő-t. A nagy Ő, csupán tárgy lesz vágyunkat kifejező mondatunkban. Egy új kocsi, tv, okostelefon.

Idézzünk fel egy ilyen esetet, emléket. Megvan az új tárgyunk. Maradjunk a telefonnál. Az új telefon. Mit teszünk? Ha lehet, akkor addig nyomkodjuk, amíg le nem merül, vagy ki nem véresedik az ujjunk. Agyonhasználjuk, az első pár héten. Azt hisszük, örökké vigyázunk rá. Tokba tesszük, óvjuk, ha lehet, akkor vele alszunk, ismerkedünk a szokásaival, képességével, tudásával. Aztán telnek-múlnak a napok, a hetek, hónapok és a szép, új, csillogó, minden percünket lekötő telefon a zsebünk mélyén, az asztal végén landol tok nélkül, karcolódik, koszolódik, elhanyagolódik, elhasználódik. A telefon érzései változatlanok irántuk, mi viszont nagy igyekezetünkben egyre inkább rúgjuk el magunktól. Szeretjük, mert a miénk, kedveljük, elfogadjuk, majd mikor kiöregszik, megcsúnyul, elhasználódik, akkor megutáljuk, haragszunk rá, meggyűlöljük, mert miért nem olyan, mint régen? Miért nem új? Miért nem érzem azt, amit az elején? Miért nem vérzik az ujjam? "Egy hasznavehetetlen, semmire sem jó vacak vagy." Majd gyűjtünk pénzt, elmegyünk a boltba és veszünk egy újat. A régit pedig, bal váll felett kivágjuk a kukába.

Visszatérve az eredeti gondolathoz, a nemi aktust megjelenítő jelenet(ek)hez. Fenomenális. Izgató, vadító, erős, dermesztően hiteles. Azt hiszem, hogy aki volt már párkapcsolatban és volt ”szerelmes”, az tudja, milyen is ez. Az első. Vagy a sokadik is lehet, ha a megfelelő alkalommal történik. Vagy épp veszekedés után. Észvesztő. Vad, érzéki, állatias. De ez nem szerelem. Ez nem egy érzés, egy érzelem, nincs szó tiszteletről, vagy gyengédségről. Ez az, ami. Színtiszta ösztön. Azt teszem a másikkal, ami nekem is jól esne és egy ilyen helyzetben azt is kapom vissza. Két ember, két nő teljes arcával egymás altestében tűnik el. Ha mód lenne rá, felfalnák egymást. Tökéletes. Tökéletes, mint az új telefonom. Aki ízléstelennek érzi ezt, az nem tudja milyen a jó szex. Hogy hosszú-e? Nem gondolnám. Nincs tíz perc, talán öt. Nem néztem, nem mértem. Olyan hosszú, amilyennek lennie kell. Ha már naturális, akkor ne legyen fél perc. Persze férfi szemmel, nyilván más. Nincs férfiember, aki nem nézte volna el egész nap, a két kifogástalan testű, gyönyörű, érzéki nő (és hölgy) aktusát. Véleményem szerint, a nem sokkal idősebb (csupán tíz év) Léa Seydoux teste gyakorlatilag kifogástalan. Adèle Exarchopoulos tizennyolc évesen nem tud ráverni testileg, erre a sokat látott fiatal színésznőre. Pedig ő is gyönyörű.

Az aktusok után mindig egy hirtelen vágással kerülünk be egy egészen más helyzetbe, és közben észrevehetetlenül telik az idő. Nem a film borzasztóan hosszú játékideje. Hanem a történetbeli idő. Azt kell, hogy mondjam, hogy sajnos, észrevehetetlenül. Adéle hirtelen tizennyolc lesz (eljön a születésnapja egy meglepetés buli formájában). Se szó, se beszéd, vége az iskolának. A két lány, találkozik a másik szüleivel is. Emma szülei liberális, érett, befogadó szülők, akik lányuk mellett állnak mindenben, támogatják a művész karrierjét, a meleg kapcsolatát, hamar megkedvelik, az olykor gyerekesen viselkedő Adéle-t, nincs kifogásuk semmi ellen.

Adéle szülei. Atya világ! Komolyan mondom én nemcsak sajnáltam Emma-t, de mélyen együtt éreztem vele. Pontosan tudom, hogy mit élhetett át, amikor rendőri kínvallató módszereket meghazudtolóan kezdtek el vájkálni a kedves szülők a magánéletében, belebújva a karrierje, az életcélja minden részletébe, kioktatva, ezen törekvésének céltalan és lehetetlen mivoltáról, majd jó mélyen, gátlástalanul nyúltak át a képzeletbeli pénztárcájába, hogy ismét tudatosítsák benne, hogy bizony egy festő az csak akkor sikeres, ha halott. Bravó! "Bemutatjuk a Begyepesedett család című francia filmet!" De Emma még így is szerencsés, hiszen üzletember apja, majd fizeti a számlákat, hogy ő festegethessen. Nos, ha valakinek a vaginanyalás nézése közben fordult fel a gyomra, akkor azért az gondolkodjon el ezeken a szavakon is, mert ezek a kijelentések milliószor gyomorforgatóbbak, mint bármilyen nemű emberek közt lezajló nemi aktus, legyen az orális, anális, vagy banális. A film elején hiányoltam, hogy nem tudtam semmit Adéle családi hátteréről. Vajon honnan ez a bizonytalanság? Miből fakad a bátortalansága, az introvertáltsága. Nos, ez a (szerencsére) rövid jelenet mindenre választ adott. Emma a művész, a szabad szellem, aki kimeri nyilatkoztatni önmagát. Adéle, pedig az az ember, akit ezek az igencsak megkopott életszemléletek bezártak egy ládába, ami épp a tenger fenekére mélyed. Mondhatnám további közhelyekkel élve, hogy Ég és Föld, de azt hiszem, hogy a Föld nincs eléggé lent ahhoz képest, amennyire Adéle szüleinek szemlélete, Emma szüleinek világlátásához képest. Csak azt sajnáltam, hogy viszonzásul Adéle szülei nem látták, milyen jót szeretkezett a két lány, ezután a felettébb kínos vacsora után, Adéle gyerekszobájában.

Eddig a pontig Adèle Exarchopoulos játéka mondhatni rendben volt. Itt azonban megint egy észrevehetetlen időugrás következett, ahol Adéle már óvodai oktató, együtt él Emma-val (aki már nem kék), főz, mos, takarít, és gondolom, néha kielégít. Gondolom, mivel nincs több szex a vásznon. Adèle Exarchopoulos rendkívül életuntan játssza, hogy szereti a gyerekeket és szeret tanítani. Életunt, elmélázó, még gyerek maga is. Emma a karrierjét építgeti, Adéle pedig elveszik a felnőtt kor sűrűjében, valahol a makaróni és a menstruáció miatt meghiúsult szeretkezés között. A semmiből aztán előugrik a féltékenység Emma partiján, amire mindent Adéle készített elő. Emma elhagyta a kéket, már csak simán szőke, rövid hajú, kvázi felnőtt. Mellette Adéle, aki szeretne az lenni, felnőtt, de képtelen rá. Adéle kényelmetlenül érzi magát Emma barátai között, mivel szegény igen műveletlen a sok képzőművész között. Emma egész este egy lány barátjával foglalatoskodik, aki nem mellesleg terhes. Adéle borzasztó féltékeny lehet, de ez természetesen nem látszik az arcán, csak az atmoszférán érezhető. Az érezhető, hogy csak magának akarja Emma-t, és ha tehetné abban a helyzetben eltüntetne mindenkit, csak azért, hogy kettesben legyenek. De Emma már másra vágyik, vágyhat, nem akarja, hogy Adéle magához láncolja. Kompenzálásként Adéle egy sráccal táncol, beszélget, akinek nyilvánvalóan tetszik a lány, és akiről kiderül, hogy filmszínész. Elmeséli, hogy mennyit utazik és ajánlja Adéle-nek is, hogy utazzon New York-ba, mert az jó dolog. A fékezhetetlen "szerelemtől” elvakult Adéle, úgy érzi elhagyták, úgy érzi, talán Emma mással szívesebben van. Mit lehet hát tenni ilyenkor?

Hát persze, hogy félre kell lépni. Egy férfival. A kollégájával. Tessék nekem megmondani! Hol van itt az az átkozott "szerelem"? Annyira szeretlek, hogy ha nem érsz rá velem lenni, ha elhanyagolsz, akkor inkább a számba veszem egy férfi péniszét. Mellesleg csak sejtjük, hogy mi is történt. Nem látjuk. Eddig annyira igyekezett a rendező a végletekig feltárni a leszbikus szeretkezés minden momentumát, most pedig a fordulatot jelentő megcsalást elkendőzi, egy-egy csókkal. Persze, tudjuk, hogy volt köztük szex. De milyen volt? Azt is úgy nem élvezte, mint annak idején azzal a sráccal? Vagy ez jobb volt? Jobb volt, mint Emma? Szegény Emma. Mire Adéle hazaér, ő már mindent tud, mert mindent látott. Mi nem láttuk, hogy ő látta, csak mondja. De tudja és ez a lényeg. Adéle terel, hárít, magyarázkodik, ködösít. Hazudik! Belehazudik a szerelme arcába. Gátlástalanul. De borzasztóan hazudik. Még mindig, mint egy gyerek, lesütött szemmel, remegve, min egy ázott madár. Léa Seydoux ismét brillírozik egy jelenetben, amit K.O.-val visz. Emma könyörtelenül törli ki az életéből a "hazug kis kurvát” (ahogy ő nevezi). A film egyik legerősebb jelenete. A felnőtt Emma végleg leszámol egykori bohókás életével, gyermeteg, rajongáson alapuló és egyoldalúvá vált kapcsolatával. Adèle Exarchopoulos hozza a hisztis tini lányt, aki mindent sajnál, mindent megbánt, nem tudja, mi miért történik. Ismét visszaüt a múlt, a neveltetés okozta deficiencia. És előkerül a takony. A mérhetetlen mennyiségű takony, ami innentől fokozottan fog termelődni. Ez az a pont, amikor az ember új telefont vásárol a régi helyett, de a régi nem felejt, az érzései változatlanok irányunkban, neki még mindig mi vagyunk a gazdái, és ő feltétel nélkül szeret minket, még ha néha meg is engedte másnak is, hogy telefonáljon vele.

Adéle leküzdhetetlen kishitűsége, introvertált személyisége, egyértelműen a (nem akaratlagos) szülői elnyomás folyománya. Emma folyamatosan biztatja a volt irodalom szakos lányt, hogy írjon, mert jól ír, mert tud írni, mert van benne elég hozzá. Sajnos a néző nem tapasztalhat meg semmit Adéle, eme feltételezetten csodálatos képességéből, mivel az egész film alatt egy betűt nem látunk az állítólagos naplójából, amit ír. Adéle végig keresi önmagát, és ebben a kétségbeesésben, kényelmes neki Emma mellett maradnia, akit úgy véli, hogy szeret. Adéle sosem volt képes a szerelemre, mivel önmagát sem szereti, sosem szerette. Emma-t bálványozza azért, amilyen ember, azért, mert szabad. Szereti, mert ő az a valaki, aki szereti őt, ha már önmaga erre nem képes. Azt szereti benne, hogy szereti őt akkor is, ha önmaga nem tudja, mi szerethető van magában. A szakítás után Adéle még elveszettebb lesz (ha ez egyáltalán lehetséges) és még több taknyot látunk. Közben újabb évek telnek el észrevétlenül, Adéle közben már iskolában tanít elsősöket, és próbál idősebbnek látszani. Ez a karakter későbbi saját állítása szerint sem tud megvalósulni, a diákok sehogy nem veszik komolyan. Nem csoda, hiszen olyan, mint az a kutyatulajdonos, aki a magabiztosság hiánya miatt képtelen regulázni a háziállatát. Adéle el van veszve, még mindig.

Ismét találkozik Emma-val (elvileg évekkel később). Kettejük közt a szexuális túlfűtöttség még fennáll, attól a pillanattól kezdve, hogy Emma belép a kávézóba, ahol Adéle már várja. Minden apró momentum tökéletes. Adéle bora, Emma kávéja. Az egyik a mámort keresi, a másik a józanságban él. Ismét, már sokadjára kerül elő a felnőtt, kontra gyerek viszony. Ez a jelenet is rendkívül erős, bár kissé hihetetlen, ahogy a két nő úgy esik egymásnak a kávézóban, mintha csak otthon lennének. Vad csókok, intim simogatás és mindez senkinek nem tűnik fel? Ha fel is tűnik, mi nem tudunk róla. Mindenki várja a folytatást, de a józanság, közbeszól, Emma kihátrál. Mindketten sírnak. És ismét a takony. Sajnos, hogy ezt ennyiszer ki kell emelni. A takony Adéle orrából minden alkalommal, amikor sír elképesztő mennyiségben folyik. Emma már rég kifújta az orrát, Adéle viszont hagyja, hogy a váladék a szájába folyjék és buborékozzon, ahogy beszél. Miért? A takony itt is szimbólum (lehet), Adéle gyerekes mivoltát erősíti (taknyos kölyök). Mást nem tudok elképzelni, de akárhogy is van: Túlzás!

A két lány ezen a ponton megegyezik, hogy többet ilyet nem tehetnek, mivel Emma már mással él. Itt derül ki, hogy Adéle sejtése nem volt alaptalan, mivel Emma azzal a (korábban terhes) nővel és annak hároméves gyermekével él együtt, aki a kollégája volt régebben, és akivel sok időt töltöttek együtt, az Adéle-el való kapcsolat rovására. Természetesen, mint mindig, semmi sem véletlen.

Adéle nem képes továbblépni. Elmegy Emma kiállításának megnyitójára, persze kékben. A szemükben izzik a tűz, de Emma már a másik nőé, ez nyilvánvaló lesz. Ott van még Emma képein Adéle, de már nem ő a főszereplő. Mielőtt Adéle elmenne, találkozik a filmszínész sráccal a megnyitón. A srác hízeleg neki egy sort, és ismét a New Yorkba való utazást ajánlgatja a lánynak, mint egy Ibusz-os. Pedig ingatlanügynök lett belőle. Az ügynök, az ügynök, nincs mese. A néző számára felvillan a pozitív befejezés reménye. De a srácot elhívják beszélgetni, Adéle pedig (pontosan, ahogy számítottam rá) elsétál egyedül a naplementében. Egy nagyon béna próbálkozás még történik a le-blende előtt, amikor is a srác kiszalad Adéle után az utcára, de már nem látja a lányt, aki addigra befordult a sarkon, ezért a srác elindul a másik irányba. Egy másik elemzésben biztosan kifejti valaki ezt a véget, én nem értem. Ez akart lenni a nyitott befejezés? Mert akkor baromira nem sikerült. Más magyarázatot nem tudok rá. A befejezés eleve kétes, hogy vajon Adéle sétája a naplementében továbblépés, belenyugvás, vagy megfutamodás, ezt felesleges volt a srácnak ezzel a rohangálásával szétzilálni. Így is érezhető a dilemma, mivel nem tudjuk mi lesz vele.

Összegezve: A kék, a legmelegebb szín. Ez a film angol címe, illetve a képregény címe is, amiből a filmet adaptálták. Jó cím. Jobb, mint az Adéle élete. Ennek ellenére, vagy épp ezért, a kék nem kap akkora jelentőséget a filmben. A takonynak állítom nagyobb a jelentősége, mint a kéknek. Pedig, rengetegszer bukkan fel a kék szín. A haj a legnyilvánvalóbb, de körmök, ékszerek, ruhák, kiegészítők, Emma festményein is stb. Mégis, valahogy elenyészik. Ott van nagy jelentősége, amikor Emma elhagyja a kék színt magáról. Az a pont egy nagyon erős váltás. Valószínűleg az a film második fejezetének a kezdete. Nem néztem pontosan, de én oda saccolom. Onnantól Emma már nem fiatal egyetemista, már felnőtt nő, Adéle, pedig igyekszik alkalmazkodni, de képtelen. Aztán a kék még visszaér, amikor Adéle a tengerben lebeg a "kékségben”, illetve a film végén. A film végén megint alig érzem a kéket. A tengerben értem, és érzem és jó, hogy ott van. Adéle képtelen szeretni magát és csak a kékség, a tenger meleg kéksége, Emma meleg kéksége, Emma oltalma, illetve amit Emma jelképez, csak az tudja őt egészben tartani. Nagyon látványos kép. Itt érvényesül, itt derül ki a cím (az angol cím) lényege. Ez a film egyik kulcsmomentuma.

Operatőrileg szép munka, néhol nekem kicsit természetellenes volt az arcokon a derítés, de ez ízlés dolga. A vágás kifogástalan és nagyon jó választás, hogy nincs megírt filmzene a filmben, csak a különböző hangsugárzó eszközökből áradó dalok adnak helyzeti aláfestést.

Azt olvastam, hogy ez egy coming of age film. Igaz lehet. Én inkább leaving an era behind-nak mondanám (bár ilyen szakkifejezés nincs). Nem az eljövendő felnőtté válás, az öregedés itt a probléma, sokkal inkább a fiatalság magunk mögött hagyása. És azért sem lehet coming of age teljes mértékben, mert nem húzható ez a viselkedésforma rá teljes egészében erre a korosztályra. Ez rengeteg tényezőtől függ. Adéle családi háttere megkérdőjelezhetetlenül, egy kő kemény befolyás, ami sajnos az én korosztályomban (26) élő kortársaim nagy részénél megfigyelhető. A korlátozó befolyás. Óhatatlan, sokszor kikerülhetetlen, és sokak számára leküzdhetetlen. Ennek ellenére nem minden kortársam annyira nekikeseredett és életútkereső, mint Adéle. Coming of age az a Zabhegyező, ez a film, ez a történet, inkább csak szeretne az lenni, de sajnos nagyon keveset tudunk meg a főszereplő belső érzéseiről, a tényleges belső érzéseiről. Csupán spekulálhatunk az alapján, hogy mi lehet az arcára írva.

Azt is olvastam, hogy milyen zseniálisan jól leolvasható Adèle Exarchopoulos arcáról minden apró érzelem. Ezt is vitatom. Tény az, hogy mind a két színésznő megérdemli az Aranypálmát. De nem tudom, hogy a bamba arckifejezés Adèle Exarchopoulos arcán az kifejezetten rendezői instrukció volt-e. Ha igen, akkor jó, ha belülről jön, akkor is jó, de mindkét esetben ez néha sok. Nekem sok. Az apró változásokat az arcáról le lehet olvasni, de nem minden helyzetben. Érezhető, hogy amikor Adéle és Emma együtt vannak, akkor más az arca a lánynak, de amikor merengés, mélázás van, akkor bajban vagyok, hogy most mire is gondolhat.

Adèle Exarchopoulos választása jó is és nem is. Az első fejezetben, amíg tizenhét, tizennyolc évest játszik, addig zseniális, mert önmagát adhatja, tudja milyen az, első kézből tudja, mert benne él ebben a korban. A későbbi korok viszont problémát okoznak neki. Nem tud hiteles huszonéves lenni. Ez visszafelé kompatibilis csak. Tizennyolc éves nem lehet jó huszonhat éves. Persze a történet szerint Adéle végig gyermeteg marad. Ez megy neki, mármint a színésznőnek. De szerintem ez is sok. Értem a rendező szándékát és jó az elgondolása, de egy idősebb lány talán könnyebben birkózott volna meg a húszas évekkel. Plusz egy kis súlytöbblet is ráfért volna, a gyönyörű Adèle Exarchopoulos-ra, ahogy teltek az évek. Az arcával kicsit játszottak, meg a szemével, de nem eleget. Nálam ez a film gyenge pontja, az évek múlása, ami nem látszik meg eléggé a karakterek külsején és nincs rá egyértelmű utalás sem, csak percek múlva derül ki, nagyon megbújtatva egy-egy beszélgetésből, vagy helyzetből, hogy hoppá, eltelt három év.

Léa Seydoux zseniális. Rajta inkább érzem a külső változást is. Remekül adja a fiatalabb éveket és a későbbi időket is jól érzékelteti. Tíz éve előnye van, és ki is használja. Beleteszi minden színészi, testi-lelki adottságát a játékába és tarol.

Abdellatif Kechiche a rendező. Hát ez minimum egy Oscar az Aranypálma mellé. Amit tudott, mindent kihozott a lányokból. Bár néhány döntését nem értem, vagy nem értek egyet vele. Például lehetett volna kb. félórával rövidebb. Kapásból. Nem rontott volna az élvezeten. A többi gondomat azt hiszem felsoroltam. De! Összességében azt kell mondanom, hogy mindent jól csinált. Remélem, látunk még tőle hasonló kiváló filmeket.

Nekem a film tetszett. Nem vagyok teljesen elégedett vele, de ettől csak még jobban kedvelem, mert gondolkodtat. Azon gondolkodom, vajon ezek a szándékos hibák, kő keményen a hatásvadászat célját szolgálják? Vagy csak én érzem soknak helyenként ezeket a "hibákat”. Ezeket a hibákat, amik nem is hibák, mert minden magyarázat itt szándékos, épp ezért nem lehet hiba, legfeljebb kicsit túlzás. Akárhogy is, ha ezek a tézisek igazak, akkor ez egy remek film. Amíg írtam ezt az elemzést, megértettem, hogy ezek az apróságok, amik szemet szúrtak, ezek végtére is szükségszerűek, még ha kissé túlzó, hatásvadász is helyenként. De a film szerencsére mentes a hollywoodi kliséáradattól és az olcsó megoldásoktól. A hatásvadászat, pedig a filmek sajátja és egy ilyen lassú lefolyású mély drámában, ezekkel a megoldásokkal fent lehet tartani a figyelmet.

Érett ízlésű filmfalóknak kötelező darab, a kíváncsiskodóknak, kísérletező kedvűeknek, pedig merem ajánlani. Üljék végig egy moziban. Nyolcszáz forintot és három órát megér. Főleg, ha az ember egy jó baráttal oszthatja meg utána az élményt. Aki teheti, ossza is meg, ne egyedül élvezze ezt a művet.

IMDB: 8,1/10

Rotten tomatoes: 90%/87% (kritikusok/nézők)

Metacritic: Metascore 88/100 User Score: 7.6

Nálam: 10/8,5

Kedves látogató!

Üdvözöllek az oldalamon!

 Annyian foglalkoznak a világon filmekkel, miért pont én ne tegyem ezt, főleg úgy, hogy az átlagnál több filmet láttam életemben és rendelkezem annyi háttérismerettel, plusz van egy akkora filmes adatbázis a fejemben, ami talán elegendő egy ilyen blog működtetéséhez. Nem célom a kérkedés, a sikerhajhászás, csak írni szeretnék és megosztani veled/veletek azt, hogy én hogyan látom a filmeket, mi a véleményem egy-egy alkotásról. Mivel ez az internet, és itt mindenki azt tesz és mond, amit akar, így adott esetben explicit, vulgáris módon tárom fel a filmek legmélyebb értelmét, vagy felhők felett szárnyaló, világot és embert ignoráló banalitását.

Ha annyit el tudok érni, hogy amit itt leírok hat rád/rátok, bármilyen formában, elgondolkodtat, megnevettet, megbotránkoztat, vagy ha az általam leírtak arra késztetnek, hogy megnézz egy filmet, mert kíváncsiság gerjedt benned iránta általam, akkor nekem már megérte.

Nem leszek naprakész, sem hétre kész, akkor teszek fel ide bármit, ha érdemesnek találom az írásomat rá, hogy bárki lássa. Engem egyelőre nem hívnak sajtóvetítésekre és pénzem sincs rá, hogy hetente járjak moziba, de így is többet járok, mint az átlag, így ha bármilyen módon előbb tudok referálni egy filmről, mint ahogy ti azt megnézhetnétek, akkor azt igyekszem megtenni (például ha ingyen eljutok egy premier előtti vetítésre). De nem célom, hogy heti jelentést adjak és nem célom kizárólag friss filmekről beszélni. Ha időm és energiám engedi, általam imádott klasszikusokról is teszek fel ide elemzést, mert hát… miért ne? Ha még nem láttátok őket, akkor hátha emiatt megnézitek, ha már láttátok, akkor hátha kaptok ettől valami olyat, ami újszerű, ami fel sem tűnt addig.

Csak annyit kérek mindenkitől, hogy előre válassza ki a filmet, ha mozizni megy és ne a pénztárnál a plakátok milyenségéből döntse el, hogy mit is akar nézni. Ha moziba mentek, film alatt ne beszélgessetek, csendben egyetek, ne aludjatok el, ne smároljatok a párotokkal, ha szar a film, csendben menjetek ki, és ha csak nem siettek nagyon, vagy nincs rajtatok egy leküzdhetetlen pisilési inger, akkor várjátok meg a stáblista végét. :-)

Ha úgy döntesz/döntötök, hogy elolvassátok az írásaimat, akkor azt megköszönöm, és kellemes időtöltést kívánok! Ha helyesírási, vagy vessző hibát találtok, az nem véletlen! Bár egyesek szerint ez alapvetés, mint a légvétel, én is ember vagyok, elképzelhető, hogy hibázom.

Rob A.