Kaptam egy nagyon kedves véleménynyilvánítást, egy nagyon kedves illetőtől.

Végül is ő az első negatív kommentáló, úgyhogy megérdemli, hogy kikerüljön az írása.

Íme michaela@indamail.hu néven futó illető kommentje:

"Kár, hogy az oscar jelölésnek vége, én jelölném azt aki ezen végig tudja rágni magát.

Kellene pár kritikát olvasnod, mielőtt ilyesmibe belevágsz, de legalább a nyelvtan és helyesírás szabályait jobban megismerned.

A vesszők indokolatlan és hektikus használata teljesen olvashatatlanná teszi a bejegyzéseidet. A vesszőket figyelmen kívül hagyva eljut az ember pár mondatig, de ott a bennfenteskedő, fennhéjázó, szakzsargonnak szánt nevetségek tántorítják el. Valószínűleg elolvashattál egy-két cikket a forgatókönyvekről, de a jellemfejlődés pl. nem klisé, hanem ha úgy tetszik egy "szabály" a forgatókönyvírásban. A klisé jelentése teljesen más, mint ahogy az írásodban használt nem hétköznapi, bámulatosnak szánt szavak 80%-ának is.

A fogalmazáson látszik, hogy teljesen átgondolatlan, ötletszerűen leírt szavak sorozata, szóismétlések tömkelegével.

A kedvenc részeim viszont a nézőket lenéző kiszólások, hogy milyen előképzettség szükséges az adott filmhez, vagy ki fogja érteni és ki nem.

Ha mindenáron ezzel akarsz foglalkozni, hajrá, de nagyon-nagyon sokat kellene még tanulni és fejlődni.

Szívesen."

Idézet vége.

Nem akarom én ezt negatívan minősíteni, nem akarok hosszan és habzó szájjal repost-olni, de nem is fogom szó nélkül hagyni ezt az írást, csak azért, hogy egy-két dolgot tisztába tegyek előtte és az feltételezett többi olvasó előtt is.

Viszont köszönöm a hozzászólását, láthatóan nagyon szívesen nyilvánította ki a véleményét, (ki)oktató jelleggel.

A vesszőhibákért járó sarazás, teljesen jogos, abszolút elismerem, sajna nyelvtanból sosem voltam kiváló. Bár nem gondolnám, hogy a túlzó vesszőhasználatért fővesztés jár, viszont jogos az észrevétel, tényleg széttagolja a szöveget indokolatlanul. Éppen ezért újra átnéztem a legutóbbi írásomat (egyelőre csak azt) és kiszedtem a felesleges vesszőket. Nem mintha a kommentárban nem lett volna nyelvtani, illetve vesszőhiba, de ezt nézzük el neki szerintem, én elnézem. Ahogy időm engedi, felülbírálom a többi szöveget is, mégiscsak kiteszem ezeket az írásokat közszemlére, tudjak már helyesen magyarul írni, igaz.

Továbbá a „bennfenteskedő, fennhéjázó, szakzsargonnak szánt nevetségek"-et is próbáltam egyértelműsíteni, illetve próbáltam kevésbé nevetségessé tenni őket (szintén az legutóbbi írásban, egyelőre) (bár nem tudom pontosan mi, és mitől nevetséges).

Nem gondolnám, hogy lenéznék bárkit azért, mert odaírom, hogy valaminek a megértése előképzettséget igényel. Nem egyetemi, iskolai képzésre gondolok elsősorban, és nem zárom ki, hogy bárminek a hiánya lehetetlenné tesz bármit az életben, akár egy film értelmezését. Ha ezzel megbántottam valakit (nyilván nem ezt a kedves kommentálót, mivel neki láthatóan megvan az előképzettsége), akkor attól elnézést kérek.

Az egyetlen dolog, ami egy picit kiábrándított az az, hogy az indulat, ami megbújik a vélemény mögött, átfordult személyeskedésbe, aminek köszönhetően michaela@indamail.hu elkezdett feltételezéseket gyártani.

Konkrétan: „Valószínűleg elolvashattál egy-két cikket a forgatókönyvekről,”

Igen, elolvastam. Nem egyet és nem kettőt. Sőt! Még forgatókönyvírást is tanultam. És még forgatókönyvet is írtam. Biztos hihetetlenül hangzik, de így van.

Folytatja: „de a jellemfejlődés pl. nem klisé, hanem ha úgy tetszik egy "szabály" a forgatókönyvírásban. A klisé jelentése teljesen más, mint ahogy az írásodban használt nem hétköznapi, bámulatosnak szánt szavak 80%-ának is.”

Nem biztos, de lehet, hogy félreérthetően használtam a klisé szót. Mindenesetre a klisét, nem szántam degradálónak, a klisé nem véletlen, azért van jelen a forgatókönyvírásban, mert egy működő rendszer része.

Séma. Igen, ezt a szót kellett volna használni. A klisé, vagy séma, lehet jó is. Sőt! Általában jó. Én nem vagyok mindig a híve, keresem az olyan filmeket, amik nem ragaszkodnak a sémákhoz, vagy a nyolcszekvenciás forgatókönyvhöz, de ez nem azt jelenti, hogy azok a filmek, amik ezt alkalmazzák, azok rosszak. Például a Mátrix az egyik kedvenc filmem, és az egy klasszikus nyolcszekvenciás film, egy klisé vázra van ráhúzva egy eredeti ötlet és egy csodálatos mondanivaló. Ugyanakkor ott van a Túl a fenyvesen című film, ami egy függetlenfilm, ami megtartja a klasszikus történetmesélés szerkezeti alapját, a három felvonást (bevezetés, tárgyalás, befejezés), viszont mellőzi a hollywoodi forgatókönyvírás, blockbuster filmekre megalkotott nyolcszekvenciás sémáját.

Várok még ilyen kedves hozzászólásokat, bár nem valószínű, hogy mindegyikre fogok reagálni.

Viszont michaela@indamail.hu megérdemelte, mert ő volt az első.

És igen, továbbra is ezzel akarok foglalkozni. A biztatásodat külön köszönöm, továbbá biztosítalak, hogy fogok még tanulni arról, hogyan kell kritikát írni, hogy fejlődjek, hogy jobbak legyenek az írásaim. Hogy nekem jobban tetszenek. Meg azoknak, akiknek eddig is tetszett.

Ennek a filmnek legalább négy, vagy öt aspektusa is van, aminek mentén be lehet mutatni. Én most egy fő irányt választok, de a többibe is beleszagolok. Nem egy mai darab, és bár nem ért el elég pontszámot az IMDB-n, hogy bekerüljön a Top 250-be, szerintem ott a helye. A néhol a Mátrix ideológiájával vetekedő, már-már klasszikussá váló film, egy filmtechnológiai gyöngyszem (ugyancsak Mátrix párhuzam), melynek egyetlen problémája az, hogy zsúfolt, emiatt pedig túlzó és enyhén didaktikus (magyarázó, oktató). De én szeretem, mert olyan pleasant (kellemes). (Spoiler alert!) (El van árulva a végkifejlet)

Valahogy az ember olyan, hogy képtelen nyugton ülni a seggén, és élvezni amije van. Nekünk embereknek, mindig más kell, mint ami van. Ha rövid a hajunk, hosszabbat akarunk, ha hosszú, akkor levágatjuk, ha nyár van és meleg, akkor hűvösebbet akarunk, ha hideg van és fel kell öltözni, akkor a nyár után siránkozunk.

Ha lenne egy isten, aki teremtette volna az embert, akkor az baromi jót mulatna, hogy mi, sok gyökér itt lent, mennyire idióták vagyunk. Aki szerint ő nem idióta, az még nagyobb idióta, senki nem bújhat ki ez alól, ez alól, az egy alól, biztosan nem.

És akkor adott egy hely valahol, ebben a végtelen multiverzumban, egy hely, ahol minden kellemes és állandó és úgyszólván tökéletes. Pleasantville. Úgy fordítanám, hogy kellemes hely, de nevezzük Tökélyfalvának. Tökélyfalván minden langyos. Lábvízfalvának is hívhatnánk. Egy zárvány ez, a béke szigete, ahol nincs idő, ahol a tökéletesség paradicsomi esszenciája csorog a városka (a Világ) érrendszerében. Az utak önmagukba fordulnak vissza, a tűzoltók még sosem láttak tüzet, hiszen csak fán ragadt kiscicákat kell menteniük. A kosárcsapat is mindig győz, mivel minden elhajított labda átesik a gyűrűn. Ki ne akarna itt élni? Egyetlen szépséghibája a helynek, hogy minden szürkeárnyalatos (köznapi néven fekete-fehér, avagy monokróm). Hát igen. Valamit, valamiért.

Ebbe az idilli helyzetbe csöppen bele a két fiatal, David és Jennifer, akik a mi hétköznapi világunkból teleportálódtak be, a tv-ben éppen menő Pleasantville sorozat-maratonba, a sorozatbeli család, fiú-lány testvérének a helyére. Mivel elromlott a tv távirányító, és a hirtelen ott termő szerelő egy különleges kapcsolót adott a fiataloknak. Igen, ezen a ponton még elég gyenge a történet, valahogy meg kellett oldani, hogy bejussanak Pleasantville-be, de lényeg, hogy megtörténik. Felesleges firtatni az okokat, klasszikus klisének köszönhetően nem juthatnak vissza, amíg a tv szerelő nem engedi (klasszikus klisé, hogy addig nem kerülnek ki a megváltozott helyzetből, amíg a jellemhibájukat, nem küszöbölik ki).

Innentől kezdődik a lényeg, ettől az első fordulóponttól. Gyakorlatilag, egy kissé módosított bibliai teremtéstörténetről van szó, Ádámról és Éváról, illetve, a teremtésüket követő árulásukról, melynek oka egészen egyszerűen, az emberi természet maga. Jelen esetben adott a Paradicsom (Pleasantville), és benne két kukac, akik lassan kikezdik ennek a valóságnak az ideológiáit, és ennek köszönhetően, egy igen szembeötlő változás indul meg. Tudniillik kiszínesedik a város.

Bár biztosan jó páran meg fognak szólni emiatt, de ami igaz, az igaz. Az egészet egy nő indítja el. Jennifer. A tini fruska, akinek igencsak viszket a vaginája, és aki elképesztően ki van akadva az öccsére és a helyzetre, amibe kerültek. David ugyanis mindent tud Pleasantville-ről (sorozatfüggő lévén), Jennifer viszont semmit, és utálja az egészet a kezdetektől. Davidnek látszólag nincs túlzottan ellenére a helyzet, és tudja, hogy ha beavatkoznak a dolgok természetes menetébe, a városka törékeny egyensúlya felborulhat. Ezért megkéri Jennifert, hogy randevúzzon a város szépfiújával, mivel a sorozat szerint, most ez a rész következik. Jennifer bele is megy, de bosszúból (és önmaga szórakoztatására) szeretkezik Skip-pel (akit a nemrég elhunyt Paul Walker alakít), a Szerelmesek Alléjában. Ezzel még nem is lenne baj, de Pleasantville-ben nem ismerik a nemiség fogalmát, ezért Skip még attól is kiborul, hogy feláll a farka. Ez a kis affér, elindítja a visszafordíthatatlan folyamatot.

A város és lakói, elkezdenek kiszínesedni, a kosárlabdacsapat veszít (bár nem tudjuk ki ellen, mivel nincs másik város Pleasantville-en kívül) és a többi.

Persze az író-rendezőnek volt esze, és a soviniszta vádakat elkerülendő, David karakterét is olyan helyzetbe hozta, ami aztán meggyújtotta a gyertya másik végét is. Mivel Davidnek hála, pleasantville-i anyja és a büfé vezetője találkoznak, ami normál esetben, nem következne be.

Egy szó, mint száz, a változás elkerülhetetlen.

Változás.

Az állandóság sosem hivatott örökké fennállni, mivel az egész világegyetem a folytonos, nem-folytonosságon alapszik, tekintve, hogy minden teremtményben működik a változás szükségszerűsége iránt érzett késztetés. Kiderül, hogy Pleasantville lakóinak, csak a lökés kellett, mivel a késztetés végig ott szunnyadt bennük, és hála a két jövevénynek, most felébredt az ösztön.

Igen, az ösztön.

Ez az a készség, mely miatt nem vagyunk hajlandóak nyugton ülni a seggünkön. A belső hang, amit nem is hallunk, ami arra indukál minket, hogy megtegyük, amit meg kell tennünk, ami szükségszerű, ami életcéljaink és feladataink véghezvitelét támogatja.

David egy ideig ellenáll, ő maga is úgy véli, hogy a változás szétzilálja Pleasantville-t. Jennifer pedig szorgosan munkálkodik azon, hogy minél klasszabbá tegye a városkát. De az első dominó már eldőlt, a változás elkezdődött, innen már nincs visszaút. Ezt végül David is belátja, főleg, miután szerelmes lesz az egyik helybéli lányba.

Ezen a ponton, elkezdtek bedobálni mindenféle ideológiát, mert ez a film, egy remek táptalaj bárminek a bemutatására. Jön egy kis rasszista, fasiszta, antiszemita ideológia, amikor elkezdik kiközösíteni a ”színeseket”. A nacionalista párttagok, kéz-kezet fog logója díszeleg a városháza nagytermében (és a zsakettek hajtásán), miközben az utcán égetik a tudás forrását, a könyveket, az új, fertőző ideológia, minden éghető darabját.

Aztán egy érdekes kép, amint a fiatalok a lerombolt büfében olvassák az új szabályokat, amik szerint élniük kell ezentúl, mint ahogy annak idején a zsidók hallgatták a rádióban az újonnan hatályba lépett zsidótörvényeket. Persze azért ebben a városban nincsenek haláltáborok, nem lőnek agyon senkit, csak alszik egyet a fogdán a két renitens elem, David és a büfés, Mr. Johnson. A film ”show down” (az utolsó nagyobb fordulópont egy filmben, ahol a jó leszámol a gonosszal) pillanata a tárgyalás, amikor David, végleg leszámol az ellenerővel és megmutatja, hogy mindenkiben ott munkálkodik az ösztön, hogy változzon, hogy színessé váljon, és ehhez csupán egy kis érzelmi töltet kell, egy kis lökés, ami utat enged a belső vágyaknak.

Jó-e ez így? Kellet-e ez az embereknek? Valóban az ördög csábította oda Ádámot és Évát a Tudás Fájához? Ördögi tett volt-e ez, hogy megmutatta a nekik, hogy a változás szükségszerű, és a belső késztetést nem lehet a végtelenségig palástolni? Ha Isten teremtette és terelgette kettő darab emberi teremtményét, nem látta, hogy ez be fog következni? Ha saját képmására formált bennünket, nem gondolt bele, hogy ha benne megvan a vágy, akkor az bennünk is meglesz? Nem tudta, hogy az ösztön olyan késztetés, aminek még isteni erővel sem lehet gátat szabni? Miért?

Mert szabad az akaratunk!

Tőle kaptuk és okkal kaptuk, hogy azt tehessünk, amit akarunk. Vajon ha tudja Ádám és Éva, hogy száműzi őket az Úr, akkor is ettek volna a fáról? A következmény tudata gyengíti a vágyat? Nem. Aki megcsalja a ”szerelmét”, az pontosan tudja a következményeket, mégis megteszi. Önmagát az ember, képtelen teljes egészében meghazudtolni.

A tudás hatalom, és Isten félt, hogy az ember fölébe kerekedhet, mivel tudni fog, és aki tud, az nem hisz. Isten viszont, csak a hit által létezhet, nincs az a földi tudás, ami bebizonyítaná, hogy létezik, csupán a hit az, ami őt a mi szívünkbe pozícionálja, ezért kell az embernek hinnie, és ezért nem lett volna szabad sohasem tudnia.

Sajnos, a politikusok is ezt az isteni elgondolást használják, elpalástolandó azon törekvésüket, hogy zombivá butítsanak minket polgárokat, azokkal a minősíthetetlen televízió műsorokkal, amiket megengedetten nézhetünk. Közben pedig fokozatosan szívják el a pénzt a kultúrából, és az oktatásból, hogy megfelelő és engedelmes állampolgárokká váljunk, mire eljön az idő, hogy egy 1x1-es fülkében, a megfelelő és egyetlen rubrikába tegyük azt az x-et. Sajnálom őket is, és azokat is, akik ezt nem látják, csak elhiszik, hogy ez így van jól.

Elnézést kérek a politikai kitérő miatt, egyszerűen ez ide vág, és pártállás nélkül, pártatlanul gondolom azt, hogy minden politikus erre törekszik.

Még egy, illetve három gondolat, a bibliai párhuzamról.

Szó volt itt a tudás hatalmáról. Tipikus elem volt a filmben, amikor az emberek sorban álltak a könyvtár előtt, hogy végre elkezdhessenek olvasni, mivel mindaddig az összes könyv üres volt. Jennifert is ez a változás indította el az egyéni fejlődés útján, melynek folyományaként, egyik este kiolvasta élete első könyvét. Kicsit bizarr és rapid változásnak érzem, mivel egyetlen könyv hatására, néhány nappal később már egyetemre akart menni, emiatt pedig ő, végül nem tért vissza a saját valóságába. Ezt sajnos nem magyarázták meg a készítők, mint ahogy azt sem, hogyan nem tűnt fel senkinek, hogy Jennifer többé nem ment iskolába a saját valóságában, sőt, többé a színét sem látták.

A másik párhuzam abszolút didaktikus, szó szerint beletették az arcunkba a bibliai párhuzamot, amikor David barátnője, Margaret, leszakítja a fáról a színes almát, és átnyújtja Davidnek, hogy egyék belőle. Hát igen. Kissé túlzó, de abszolút jogos Ádám-Éva hasonlat.

A harmadik, az égő fa. A fa, ami akkor gyullad ki, amikor David pleasantville-i édesanyja a fürdőkádban átéli, élete első orgazmusát. Ez nem kifejezetten bibliai (égő csipkebokor), mint inkább mitológiai párhuzam, Prometheus és a tűz kapcsán. A tűz, mint a tudás szimbóluma, viszont ez a mitológiai párhuzam visszavet, egy keresztény vonatkozáshoz.

„Boldogok a tudatlanok, mert övék a mennyek országa” (eredetileg: Boldogok a lelki szegények, mert övék a mennyek országa). A Nyolc boldogság egyike, de ha úgy nézzük a filmet, mind a nyolc megtalálható benne. Pleasantville, akármelyik magyarázatot is nézzük, a tudatlanok és lelki szegények városa, és bizony övék a paradicsom, mert csak akkor élhet valaki tökéletességben, ha hisz, és nem tud. Ha hisz Istenben. Az ő esetükben Isten, maga az életforma, az elv, és ők ebben hisznek mindaddig, amíg a tudás be nem férkőzik a sorok közé, és meg nem látják, hogy az egyszerű és állandó elveken túl, sokkal nagyszerűbb, érdekesebb, izgalmasabb, vonzóbb és persze színesebb dolgok vannak odakint. Izgalmasabbak, mint az elv és az életforma, tehát a hit tárgya.

Az már egy másik kérdés, hogy a változás, a tudás, komoly áldozatokkal jár, és meg kell szenvedni mindazért, ami nem Pleasantville, és nem az elvek. A mi világunk a szenvedésre épül, nem a boldogságra. És itt kanyarodnék vissza a nyitó gondolathoz, hogy az embernek mindig az kell, ami nincs, soha nem az, ami megvan. Mi emberek, ebben a világban, a boldogságot hajszoljuk, azért teszünk mindent, mert reméljük, hogy egy nap, boldogok lehetünk. Olyasmit hajszolunk, ami igazán és teljesen, sosem lehet a miénk. Ez a tudat nem épp felemelő, de attól még igaz, higgyétek el nekem, nincs maradéktalan boldogság.

A pleasantville-i embereknek megvolt a boldogság, de a vágy, ott motoszkált bennük mindaddig, amíg az ördög ki nem hozta belőlük. Nem a nagy, gonosz patás, vasvillás. Csak a kisördög, a kis patás, a fejükben. Nem voltak kényszerítve ők sem, amit tettek, azt szabad akaratukból tették. Nem kellett nekik a boldogság, ők a boldogtalanságra vágytak, a mi életünkre, ami nem állandó, hanem állandóan változik.

Egy érdekesség, ami nagyon jól kapcsolódik ehhez a filmhez, és az ideológiához, ezért muszáj megosztanom. Éppen ma láttam egy műsort, ahol néhány világi fiatal beköltözhetett, egy úgymond paradicsomi közegbe.

Ma a Földön, bizonyára sok elszigetelt módon élő embercsoport igyekszik fenntartani, egyfajta állandóságot, békét, Paradicsomot, de az egyik leghíresebb ilyen csoportosulás, akik ezt isteni szinten űzik, azok az Amisok. Néhány angol fiatal, lehetőséget kapott, hogy öt hétre beköltözzön amis kolóniákba. Ahogy figyeltem ezt a műsort, eszembe jutott Pleasantville. Ez is olyan, csak ezek a kolóniák benne vannak a mi világunkban, éppen ezért érik őket behatások. Színesebbek a ruháik, nem úgy, mint a régi, az eredeti amisoknak. Ezek már liberális ”ordnungok”. Színes ruha, van színes lámpa a szekéren például. Az egyik angol gyerek megkérdezte a szekér tulajdonosát, hogy miért van színes lámpa a szekéren? Előírás, vagy a lányoknak akar imponálni vele. Természetesen az utóbbi. Aztán, bár nem használhatnak villanyáramot, van generátoruk és mosógépük. Plusz, a családfőnek nagyon megtetszett az egyik iPad, mivel még nem látott olyat. Kérdezte is a srác, hogy kipróbálná-e, mire mosolyogva megrázta a fejét.

KÉPMUTATÁS! Eltűnt, megszűnt. Nincs már igazi amis. Ezek a képmutatók vannak csak. Puritánul élnek, de ha bedobnád őket New York-ba egy hónapra, simán elfelejtenék az összes elvüket. Az egyik idős nő, tizennyolc évig nem is élt az amisok között, hanem elment, hogy ”éljen”. Aztán öreg korára egyedül maradt és visszajött, mert a közösség segít neki, ha már magatehetetlen lesz. Szép kis elvek, kicsit sem érdekből cselekszik. Elítélendő? Én nem ítélném el semmiért, csak a képmutatásért, de azért rögtön, az egész bandát. Azért, mert ott motoszkál bennük a vágy, az ösztön, amit képtelenek kiölni, inkább elnyomják magukban. Addig, amíg a következő, és következő, és sokadik generáció, már egyáltalán nem lesz amis. Az ember nem való, a Paradicsomba.

Visszatérve.

Ez a film nem azért jó, mert zseniális a forgatókönyv, vagy nagyszerűek a színészek, vagy kiváló a rendezés. Egyrészt nagyon jó az operatőri és vizuális effekt munka, a vágás, fényelés, szóval a technikai részek, illetve a smink-haj és kosztüm is kifogástalan, abszolút korhű. A színészek átlagosak, nincs egyetlen kiemelkedő alakítás sem. A forgatókönyv didaktikus, kissé túlzó, egyébként klasszikus nyolc szekvencia, kicsit felturbózva. A rendezés is szo-szo. Átlagos. A látványt leszámítva, nincsenek nagy bravúrok. A filmet Gary Ross írta és rendezte, aki Az Éhezők Viadala első részét is jegyzi rendezőként. A főbb szerepekben Tobey Maguire (David/Bud), Reese Witherspoon (Jennifer), William H. Macy, Joan Allen és Jeff Daniels (Mr. Johnson) láthatóak. Kétségtelenül kiváló gárda, de egyszerűen a karaktereik nem voltak annyira erősek, hogy nagy játékot lehetett volna belevinni a történetbe.

Mégis! Én szeretem ezt a filmet. Annak idején, amikor még volt kalóz HBO, akkor vagy százszor láttam, azóta viszont nem. Tehát úgy néztem most meg, mint egy új filmet, és meglepődtem, hogy mennyire, hogy mennyire Mégis!, ez a film. Azért jó, mert bár tele van kisebb-nagyobb hibákkal, mégis elképesztően elgondolkodtató. Az a rengeteg aspektus, amit belezsúfoltak, darabonként megér annyit, hogy írhatunk róla oldalakat. Az én tekervényeimet nagyon megmozgatta, bámulatos mennyiségű tudást rejt a történet, amihez nem árt némi előképzettség, ha érteni akarjuk az összes metaforát, illetve jelzés értékű momentumot. Persze sok amerikai kritikus azt sem tudja, ki az a Prometheus, vagy mi az a Nyolc boldogság, vagy, vagy, vagy. Bár nem ér annyit, mint film, én 9 pontot adtam rá, mert elgondolkodtatott. Valójában, olyan 7-8, ahogy a kritikusok is belőtték, és ez így rendben is van.

Én azt ajánlom mindenkinek, hogy nézze meg, legalább egyszer, és gondolkodjon el rajta. Szánjon rá időt, akár vitassa meg másokkal is, mert érdemes, és szerintem ez a film megérdemli az időt, mert megmutatja nekünk milyen az, ha nincs idő.

IMDB: 7,5/10

Rotten Tomatoes: 86% (Top Critics: 73%) / Közönség: 79%

Metacritic: Metascore: 71/100 / User score: 8.5

Nálam: 10/9

A Wall Street Farkasa – Money & Drugs & Sex, avagy a mámoros élet velejárói

Amikor a nyitó montázsban megláttam Leo-t, ahogy egy prosti segglyukából szívja ki a kokaint, éreztem, hogy ez egy jó film lesz. Sőt, elképesztő vágyat kezdtem érezni, hogy én is valami hasonlót akarok csinálni, mert ez aztán nem egy hétköznapi dolog, és bizonyára állati élvezetes lehet. Leo legalábbis állatira élvezte, biztos Jordan Belfort is élvezte annak idején, amikor ez valóban megtörtént vele.

Bár olvastam hideget, meleget is a filmről, alapvetően, nagy általánosságban, elmondható róla, hogy bemutatja azt az életet, ahogy az emberek (főleg férfiak) nagy része élni szeretne. Ha megkérdeznénk, biztosan sokan mondanák, hogy nem, ez nem igaz, ez durva, ez sok, meg morálisan ingoványos, meg etikátlan, meg bla… bla… bla. Persze. Közben belül, mindenki erre vágyik. Arra, hogy addig bírjon vedelni, meg kokszolni, meg kurvázni, amíg a gyomra, az agya, a szíve bírja, vagy amíg le nem szárad a farka. Ez is egy adottság, nem mindenki bírná ezt az életet, és az is igaz, hogy a gazdagság, nem feltétlenül hozza magával ezeket hordaléktényezőket. Lehet sok pénzed kokó, pia, kurvák nélkül is, de kérdem én, mi értelme? Mármint rendben van, amit Jordan Belfort művelt, az túlzás, egyértelműen. De azért én, meg akarom közelíteni, ezt a szintet. Tulajdonképpen, kicsit így kell élvezni az életet, így kell élvezni azt, ha sok a pénzed, ebből adódóan nagy a hatalmad, és bármit megtehetsz. Na azért nem pont így, egy picit szolidabban. Sajnos, hogy Jordan Belforttal elszaladt a ló. Mert a sziklaszilárd és csodálatraméltó, mindent bele elv és az eköré épített filozófia, bizony nem kapcsolóval működtethető. Aki eszerint él, az mindig így él, mindig izzanak a kemencék belül, folyamatos a termelés. Nem állhat le, nem tud, nem képes rá, nem is akarja, ebből adódóan. Még akkor sem állt le, amikor a sors felkínált egy menekülő utat, hogy büntetlenül kiszállhat. Mármint jogilag büntetlenül. Az ideológiát viszont, fel kellett volna adnia. Na, ez az, ami nem megy. Egy olyan erős jellemnek, mint ő, nem ment.

A történet szerint, Jordan Belfort egy feltörekvő ifjú, aki pályakezdő, frissházasként, elkezdi építgetni karrierjét a Wall Streeten, ahol rögtön az első napon, kóstolót kap a pénzvilág ”munkásainak”, alkohol és drogmámoros, pénzszipolyozó mindennapjaiból. Persze nem ugrik ebbe fejest egyből, ő úgy érzi, tisztán is lehet játszani. Aztán bedől a tőzsde, és új munkát kell keresnie, és a játék egyre mocskosabbá válik, a ”majdnem legális” új munkahelyén. Telik a zseb, nő az önbizalom és ekkor fut össze későbbi cégalapító társával Donnie Azoff-al, aki nyomban kilép asztalosi állásából, hogy Jordan-nel dolgozhasson. Aztán a dolgok gyorsan alakulnak, beindítják a cégüket, felfuttatják és eladják magukat úgy, mint akik ezer éve, vér profik a szakmában. És ez be is jön, aztán innentől kezdve dől a pénz, a drogok, a kurvák, de az egész mögött az ideológia a lényeg, hogy minden alkalmazottjukkal elhitetik, hogy semmi sem lehetetlen, és az az iroda már nem is iroda, hanem egy szentély, egy kegyhely, és az ő istenük bizony Jordan. Persze, a tőzsdefelügyelet rájuk száll, és az FBI is szaglászik, nyilván mindenkinek elkezd szemet szúrni a dolog, hogy itt túl gyorsan lett néhány suhancból milliomos. Közben Jordan megtalálja a második feleségét, és boldogan élnek, a sufniban néhány adag kokóval, gyógyszerrel, egypár kurvával, meg úgy húszmilliónyi piszkos pénzzel. És ahogy lennie kell, a dolgok szépen elkezdenek lefelé gurulni a lejtőn, de Jordan egészen a végéig nem omlik össze, állja a sarat, még rá is tesz egy lapáttal, és… a végét nem lövöm le, mindenki nézze meg, hogyan is végződik, ez a nagy kaland.

Nos az a helyzet, hogy egy olyan filmről, mint ez, vagy órákat lehet beszélni, vagy alig tudok mit mondani. Kielemezhetném percről percre, mert megérdemli, de ahhoz még egyszer meg kell néznem legalább. Ugyanis imádtam! Így aztán csak jókat mondanék most róla, az meg úgy nem túl kompetens. Ráadásul még friss a film, nem akarok spoilerezni sem, inkább kedvet csinálnék hozzá.

Jómagam, gyakorlatilag végigröhögtem a film maga három óráját, és nem tagadás, hogy egy picit lehetett volna rövidebb, és egy-két jelenet már-már túlzás volt, de (és ez egy nagy de) mindennek megvolt a helye és a jelentősége. Vállalta a film és a készítők, hogy igen, ez túlzás, nagyon túlzás, de ez az egész történetnek a lényege, ez a mérhetetlen túlzás, ezért kell ez bele. És kellett, és mindenhová kellett, és bassza meg, ha Leo nem kap Oscra-t, akkor most már kurva pipa leszek, mert eljátszani ezt a mérhetetlen mámort, azt, hogy olyannyira ki vagy ütve, hogy még földön kúszni is alig tudsz, a kocsiajtót is a lábaddal nyitod ki, de mégis vezetsz, hát ezt így előadni, ennyire zseniálisan, csak ő tudta. Igen, mondtam, hogy csak ömlengeni és segget nyalni tudok a film kapcsán, egyelőre, mert szerintem zseniális. Van, aki szerint Scorsese monumentális filmjei közül, ez a leggyengébb, szerintem a legerősebb. Persze, könnyen mondom ezt, kortárs mű lévén, mármint abszolút kortárs, mivel 21. századi teljes mértékben, a sztori is és maga a film is. A többi meg ugye régebbi, és nekem mást mond, mint az akkori kortársaknak. De akkor is. Egyszerűen körülírva, zseniális, csodás és kész.

Nincs írott score (filmzene) a filmben, szinte észrevehetetlen, mert egyébként van benne természetesen zene. (Scorsese kiváló szokása ez, amit az életrajzi, vagy megtörtént eseményeken alapuló filmeknél alkalmaz, és zseniális. Valami, amit Steve McQueen is megfogadhatott volna a 12 év rabszolgaság kapcsán)

Kitűnő vágás, korrekt operatőri munka (bár annyira röhögtem, hogy ezekre a technikai dolgokra nem is nagyon figyeltem), és egy felemelő forgatókönyv. Leo-t remekül fiatalították vissza huszonévessé, aztán finoman öregítették vissza. Első napja a Wall Street-en, konfekció öltönyben, megszeppenve, de izgatottan, majd ahogy kúszott felfelé és telt a zsebe, egyre kifinomultabb lett, ápolt bőr, szabott öltöny, klassz kocsi, szóval mind a kosztüm, mind a smink remek volt.

Én azt mondanám, ajánlás gyanánt, hogy aki végig bírta ülni seggel a Casino-t, vagy a Goodfellas-t (Nagymenők), az ezt is bírni fogja, de figyelmeztetek mindenkit, ez nem egy maffiafilm, mint az említett kettő. A főszereplő viszont itt is egy ”rosszfiú”, de mindenki neki drukkol, mert imádni valóan stílusos, de néha olyan, mint egy gyerek, aki képtelen felnőni (lásd a reggeli jelenetben, amikor a neje arcon önti az ágyban).

Ha már azt mondtam, hogy gyakorlatilag végigröhögtem, akkor azt is elárulom, hogy meg is könnyeztem egy helyütt a filmet. Bár nem volt, az a meghal a kiskutyám jelenet, de nekem annyira erős érzetet adott át a vásznon keresztül az egyik momentum, hogy bizony könnybe lábadt a szemem. És ez, ez a momentum, mondhatni borítékolta nálam azt, hogy maximális odaadással értékeljem ezt a filmet, mert ha egy film annyira jó, hogy végig szórakoztat, megnevettet, és közben annyira érzékeny is tud lenni, hogy akár sírnál is rajta, az egy tökéletes film. Nekem legalábbis. Még akkor is, ha túlzás.

Nézzétek!

Ennyi.

IMDB: 8,8/10

Rotten Tomatoes: 75% (certified fresh!) (Top critics: 70%) / Nézők: 79%

Metacritic: Metascore: 75 / User Score: 7.5

Nálam: 10-ből 13 pont! (tudom, hogy ez nem következetes pontozás, de leszarom)

Review, de hosszú lesz!

Nehéz beszélni erről a filmről, mert egy érzékeny témát érint. Pedig nem kéne, hogy az legyen. Hogy érzékeny téma legyen. Ez a téma, aktuális, hétköznapi. Ma is folyik, csak eufemizálva lett. Nincs korbács például. Helyette éhhalál van. Azért sem kéne, hogy az legyen, mert sokkal többről kéne, hogy szóljon, mégis csőszerűen mutatja meg a lényeget. Csőszerű, mert csak, és kizárólagos. Ragszolgaság, elnyomás, kizsákmányolás, ez csak Amerikában lehet, lehetett, csak ott történt, és csak a feketékkel. Kész. Súlyos, persze, probléma, volt is, és az is, de van, más is.

Brazíliában, a narancsszüretelők, az életükért dolgoznak. Ha nem teljesítik a kvótát, minden áldott nap, akkor másnap, már nem kell bemenniük dolgozni. Ha nem dolgoznak, nem lesz mit enniük, nem lesz hol lakniuk. Ebben a társadalomban, illetve jelen emberi létformánkban, az életben maradás feltétele, ez a két tényező. Alvás és evés. Máshoz nem értenek, szednek. Kúsznak a földön, a sárban, szedik a narancsra kevéssé hasonlító, zöldes-sárgás gömbformákat, lentről, fentről, leesett, nyomott, amorf, néha ép. Narancs. Vacak. Lé-narancs. Ezt szedik. Felszedi a narancsot, beteszi a ládába, azt elviszik, préselik, cukrozzák, hígítják, dobozolják. Kockásítják a gömböket. A szedő, a levet, sosem látja. Ott van előtte, be van zárva a gyümölcsbe, de közelebb sosem jut hozzá. A brazilok, nem isznak narancslevet. Mi, többiek, mi igen. Ők, értünk szenvednek.

Önkéntes rabszolgák, szerződéses szenvedés ez, a szabadság, kénytelen, de szükségszerű elcsomagolása. Megfogom a szabadságom, összehajtogatom, beteszem a komódba, betolom. Nem az én komódom, a hajcsáré. Beteszem, és az övé. Persze, bemehetek, kivehetem, széthajthatom, felhúzhatom egy zászlórúdra, mutogathatom. Az enyém, a szabadságom. Szabad leszek akkor is, amikor a kiéhezett, ázott holttestemet elhúzzák a zászlórúd lábától. Halott, de szabad. Rabszolga, de él. Elvek. Olyan, mint a rullett asztal. Van piros és fekete. Ötven százalék. De mindig a ház nyer. Választhatsz, nyerhetsz, vagy veszíthetsz, ezt választhatod, de bárhogy is van, valaki másnak, aki nagyobb nálad, aki feletted áll, annak mindig jó. Te elhiszed, hogy nyerhetsz is, ő viszont tudja, hogy sosem fogsz. Feletted áll, hatalma van, amit rajtad gyakorol, mert megteheti. Hinnie sem kell, tudja, hogy megteheti.

Régen is tudták. Tudták, hogy a rabszolga, mint egy tárgy, mint egy haszonállat, egy ”lábasjószág” (ahogy a filmben is elhangzik), a tulajdonuk. Fizettek érte, joguk van tehát azt tenni a tulajdonukkal, amit akarnak. Törvény adta jogukban áll. Mi több, vették a bátorságot, és azt mondták, Isten adta joguk. Épp ezért, tetteik, a tulajdonukban állókon végrehajtott cselekedeteik, nem minősülhetnek bűnnek. Ezek nem emberek, ezek rabszolgák, ez itt, ez az én tulajdonom. Ez volt. Régen volt. Ez van, most is van. Ma úgy mondják, munkás. Ez a munkás, az alkalmazottam. Szerződése kötelezi. Nem kényszer, önként választotta, nem érte presszió. Dolgozik, teljesít, vagy elmegy. Ez a munkás, az én alkalmazottam. Az enyém. Munkájának feltételeit jogomban áll, a számomra és az üzlet számára legelőnyösebb módon kialakítani és módosítani, bármikor, amikor az szükségszerű, az én hasznom, a vállalkozás hasznának szempontjából. A filmben az volt, hogy aki nem teljesítette a napi gyapot kvótát, a kétszáz egységet, akkor az, korbácsot kapott. Kikötötték és korbács. Humánus nem? Élhetett tovább, és dolgozhatott is. Ma, ha nem teljesítesz, mehetsz és meghalhatsz, ahol akarsz. Még élhetsz egy kicsit, de nem dolgozhatsz, mész és halsz.

Kérem szépen, én nem látok itt mást, mint a régi idők eufemizmusát. Hiszen mi ez? Ez nem rabszolgaság! Ez megfizetett kétkezi munka. Adott körülmények között. Így van, tiszta sor. Nem rossz ez, csak éppen nem jó. És ez, egyetlen elmaradott társadalom, egyetlen példája. Mi van a gyerekmunkásokkal, vagy a rizsszedőkkel? Vagy, vagy, vagy. Mi van a kommunizmus sújtotta Európával, vagy a diktatórikus hatalom alatt ”élő” közel keleti országokkal? Azokkal mi van? Csináljunk arról is filmet? Nem kéne arról is filmet csinálni? Nem kéne mindegyikről filmet csinálni? Hány filmbe férne ez bele? Országonként, helyzetenként, mondjuk, legyen ezer film. Annyi már biztosan született az amerikai rabszolgaságról is. A többi is megérdemel annyit. Persze, ’56-ól is született már megannyi film. Persze. Azokat zömmel mi láttuk, mi magyarok, mi értjük, rólunk szól, nekünk, mást nem érdekelhet, nem érti, nézi, látja. Mi ez? Tankok. Lőnek. Halnak. Lyukas zászló. Nézi, nem érti. Mi ez? Forradalom? Polgárháború? Egy amerikainak mi ’56? Vagy ki neki a rizsszedő? A rizst, azt szedik? Vízben állva szedik a rizst? Ha nem szedik, akkor nem lesz leszedve, akkor ott marad, tönkre megy, akié a föld, az csődbe megy, a munkás haza megy, lefekszik a földre, a porba, és éhen hal. Ő legalább eheti a rizst, amit leszed. Amíg tart. Nem úgy, mint a narancsszedő. Az csak szedi. Csak szedi. Most már, kissé el vagyok ragadtatva. Elragadott, a téma súlya.

Ez a film, engem nem talált szíven. Zavartalanul ettem, a kissé elsózott popcornt, miközben egy ember, a nyakánál fogva lógott egy kötélen, fél napon keresztül, egy fa ágán. Annyira nem érdekelt, mint azokat, akik mögötte jöttek mentek, mint ahogy a gyerekeket sem érdekelte, amint tőle, alig tíz méterre fogócskáztak. Valahogy, nem volt elég súlyos. Nagyon hamar vitték el rabszolgának Solomon Northup-ot és nagyon hamar megverték, de nem fájt. Nem fájt, ahogy verték. Nem tudtam megszeretni ezt a karaktert. Egy kritikában olvastam, hogy Solomon személye végig, kissé passzív volt. Nézte, ami történik vele, de nem volt elég élő. És tényleg nem volt az. Kívül állt, mintha egy üvegen át nézte volna a saját filmjét. Pedig ez, egy kemény film, van benne durvaság, de nem féltem és nem féltettem Solomon-t. Tudtam, hogy nem halhat meg. Tudtam, hogy tizenkét év után majd kiszabadul. Ez nem spoiler, ezt szerintem mindenki sejtheti a címből, hogy nem az a vége, hogy tizenkét év után fejbe lövik, mert akkor hogyan írta volna meg a könyvét. Mivel tudtam, hogy kiszabadul, így csak várnom kellett, de nem izgultam igazán. Nem emelkedett meg a pulzusom, nem járt a lábam, csak néztem. Több olyan pillanat volt, amikor elszorulhatott volna a szívem. Például, amikor az egyik fekete nőtől, elszakítják a gyerekeit. Igen, akkor azért az, kicsit megérintett, de nem sajnáltam igazán. Nem éreztem át, a fájdalmát. A film, ottmaradt a vásznon, és nem szivárgott bele a szívembe, a lelkembe, nem mart belém. Lehet, hogy bennem van a hiba. Pedig nem vettem üdítőt a popcorn mellé, hogy frusztráltabb legyek, amikor már kiszárad a szám, és nincs mit innom. De ez sem segített.

Nekem, a Django Elszabadul, egy sokkal megrázóbb filmélmény volt. Persze, imádom Tarantinot, a stílusát, és ez már prekoncepció, elfogult vagyok és voltam, de akkor is jobb volt. Ütött. A karakterek is és a szituációk is. Brutálisabb volt, kegyetlenebb, pedig az nem egy megtörtént eset, az egy fikció, és mégis, életszagúbb volt, hatásosabb volt. Jobb színészek? Lehet. Gazdagabb karakterek? Ó, igen! És igen, a lehetetlen helyzetek is segítettek, nyilván, a fikció sokkal inkább illúzív, és épp ezért hitelesebbnek tűnik. Ugyan a Django is, csak a fekete rabszolgaságról szól, de azzal, hogy ott van a német karakter, azzal már felborít egy egyensúlyt, kiszínezi a klisét, javítja. A Django is, bőven a kilencszázas évek előtt játszódik, de Schultznak köszönhetően megkapjuk a külföldi utalást, a német hőstörténet, amit elmesél, szintén erősíti mindezt. Egy fricska, hogy a világ későbbi fajgyűlölő nemzetének, egyik tagja ment meg valakit, egy gyűlölt, kívülálló fajból valót. Micsoda kontrapozíció ez. Parádés irónia. Tudom, hogy egy meglévő, életből vett történetbe, nem lehet önkényesen belepakolni egy európai karakter, hogy kreáljunk egy ilyen kontrasztot, ez nem a film, ez a történet hibája, tudom. De… de, de, de.

Biztos valamit félreértettem, biztos keményebbhez szoktam, biztosan túl szigorú vagyok, és valamit nem akarok rendesen látni.

Ennek ellenére, ez egy nagyon szép film volt. Nem csodálkoznék rajta, ha az operatőr Oscar-t vinné. Kiváló fotográfia. Remek kompozíciók, szép világítás, bár itt is beleestek abba a hibába, hogy az elején ellőttek mindent, aztán a végére már maradtak a hagyományos beállításoknál. Kár, pedig még elnéztem volna ezeket a művészfilmes beállításokat.

A zene

Na, hát Hans Zimmer, most azért kicsit ellustázta a dolgot. Az egyik fő zenei motívuma a filmnek, az az ’Inception’ ’Time’ című tételének az alapja, illetve annak, egy picit módosított változata volt. Nem tudtam, hogy Hans Zimmer, egészen a stáblistáig. De egész végig azon rágódtam, hogy basszus, ez a valaki, aki a zenét szerezte, lenyúlta a Zimmer zenéjének alapját, és kicsit átdolgozta. Ja. Igazam volt. Ő maga volt az. Értem én, hogy ami jó, az jó, és ha magától ”lop”, az még belefér, de basszus. Ez akkor is durva. Szerintem. Ettől eltekintve, nagyon jó volt a zene, ahol volt. DE!

Én speciel helyenként nagyon hiányoltam, máshol meg sokalltam a zenét. Ha én rendeztem volna ezt a filmet, megkockáztatom, hogy nem írattam volna hozzá zenét. Ellenben többet játszattam volna a karakteremet. Mivel egy hegedűművészről van szó, én biztos, hogy játszattam volna, sokat. Helyette Hans próbált ügyeskedni, ahol hagyták. Nagyon nagy kár ezért is.

Vágás, kosztüm, smink

Oké. Kosztüm korhű, rendben volt, ez nem egy Anna Karenina. De megfelelő volt minden. A maszkok/sminkek rendben voltak, a korbácsütések, az ütésnyomok, szépen voltak kivitelezve. Mondjuk, én nem láttam meg Solomon Norhtup-on, hogy öregedet volna tizenkét évet. Lehet, hogy ezt is elnéztem, nekem nem tűnt fel. És ha már itt tartunk, ha már arról beszéltem, hogy nem elég súlyos, akkor ez az időre is nagyon igaz. Fel sem tűnt, a tizenkét év. Nem tudom, hogy milyen hosszú a könyv és mennyire részletes, de az biztos, hogy állati sokat húztak belőle, mire filmre vitték. Érezhető volt, hogy hol hagytak ki brutálisan sokat, két rész között. Illetve, nem volt jól tagolva sem a film, nem éreztem a három felvonást, hanem belecsaptunk a lecsóba, elég hamar és aztán kitartottuk az ’A’ hangot jó hosszan hagytuk zengeni, aztán lehalkítottuk és vége lett. Ennek a filmnek a görbéjén nem lenne sok hegy és völgy. Kicsi a film amplitúdója, hogy így mondjam. Egyébként, ez kicsit a vágás hibája is. Oké volt, a vágás, de nem volt kifejezetten jó. Nem volt elég hatásvadász, hiányoztak a hirtelen vágások, a megfelelő helyeken.

Színészek

A kimondhatatlan nevű Chiwetel Ejiofor, közepes volt. Ügyes színész, nem tagadom, de nem ájultam el. Ellenben Michael Fassbender. Zseniális volt. Nagyon jól játszott végig. Brad Pitt, ugyan csak egy cameo-ra ugrott be, de szerintem még így is jobb volt, mint a főszereplő. Jó, azért ez talán túlzás, de baromi jó volt. Nem tudom, hogy a rendező Steve McQueen, miért választotta ezt a színészt. Mármint Chiwetel Ejiofor-t. Sokkal jobb fekete színészek is vannak, mint ez a figura, akik szerintem hitelesebbek lettek volna. Ha már szóba került.

Rendezés

Akármilyen is a sztori, sok múlt a rendezésen. Sok a megkérdőjelezhető döntés, az indokolatlannak tűnő választás. Nem értem. Nagyon nagyot akartak létrehozni, de túl sokat markoltak. Túl sokat markolt a rendező.

Mégis azt mondom, hogy jó film. Rengeteg a hibája, de összeállt, és egy egészen jó film lett belőle. Kissé bizonytalankodva, de azért nyolc pontot megérdemel. Nem ajánlom moziban. Vagy akkor Cinema City. Ne kis gagyi vásznon nézze senki. A Mi Mozink Lurdy, sajnos elmarad a Cinema Citytől, sok tekintetben, de a vászon mérete mindenképp perdöntő, és engem speciel zavart. Aki bírja a keményebb, nyersebb, komoly hangvételű és nehéz filmeket, az nézze meg. Aki szereti a drámát, nézze meg. Aki szerette a Django-t, az nézze meg, hasonlítsa össze. Azt mindenképp elismerem, hogy a vége ütött és megmarkolt engem is, már-már könnyfakasztó volt, és igen, ha másért nem is, de ezért megérte moziban látni. Szóval nem ajánlom moziban, csak annak, aki fel van készülve rá, és annak, aki a megfelelő helyen nézi. Máskülönben csalódás lehet. Máskülönben félre lesz ítélve a film. Kicsit én is félreítélem talán, de én szigorú vagyok. Lehetett volna jobb, de így sem volt ez rossz. Majd megnézem még egyszer, hátha akkor jobban megérint.

IMDB: 8,7/10

Rotten Tomatoes: 97% (Top Critics: 98%) / Közönség: 93%

Metacritic: Metascore: 97 / User Score: 8

Nálam: 10/8

Siker és kudarc közt a határ csak illúzió

Hát én nem sokat hallottam erről a filmről. Komolyan. Szerintem ezt nálunk moziban le sem adták. Nagy kár. Biztosan azért nem, mert ez a film nem szemétre való. Szemrevaló. Hát… én szemrevételeztem.

Aki életében nem próbálkozott még olyasmit csinálni, amire mások azt mondták, hogy lehetetlen, hogy felejtse el, hogy neki sosem fog sikerülni, aki még életében nem élt át kudarcot olyasmivel kapcsolatban, amit a világon mindennél jobban akart, és amiben tiszta szívéből hitt. Az nem lesz képes átérezni ezt a filmet. Élvezni fogja, mert kiváló film, de átérezni azt a mélységes fájdalmat, amit Billy Beane karaktere (és jelen esetben személye) átélt, és amit Brad Pitt színészként kiválóan illusztrált, nos, azt nem fogja. Elképesztő kín tud lenni, amikor az ember újra és újra, akár éveken át Sziszifuszi módon harcol az elemekkel és önmagával, a kétellyel, az elvekkel, a konvenciókkal, hogy elérjen valamit, ami lehet, hogy elérhetetlen. Még akkor is, ha nem is az. Mert semmi nem az látszólag és bármi lehet az, ugyancsak látszólag. Siker és kudarc közt a határ csak illúzió. Nem annak van jelentősége, hogy nyerünk-e, vagy vesztünk, hanem, hogy azt hogyan fogadjuk el. Ez a karakter lehetőséget kapott, hogy mind a két helyzetet példázza. És hozza is. És el is árulja, hogy nem a rekord a fontos, nem az, hogy mennyit nyersz, hanem, hogy a végén te maradsz-e állva, hogy a végső célt eléred-e. Megnyerhetsz néhány csatát, de elveszítheted a háborút és ezt mindig szem előtt kell tartani. Közben viszont elfelejti, hogy mindig tudnod kell ki vagy, és mire vagy képes, és tisztelni, becsülni kell a megtett utat, és időről-időre vissza kell tekinteni, és önvizsgálatot kell tartani, mert fontos, hogy magunkhoz képest a lehető legtisztábban lássuk önmagunkat.

A történet

Egy megtörtént esetet dolgoz fel a film, pontosabban a megtörtént esetet feldolgozó regényt dolgozza fel a film. Képzelem mennyire lett hiteles és hű, a történet a folyamat végére, de ez most mellékes. Tehát egy megtörtént esemény, miszerint Billy Beane általános baseball manager az Oakland A's csapatnál. Az év végi vereség után úgy érzi, változtatnia kell valamin. Leginkább több pénz kéne a csapatnak, de ez nem lehetséges. A csapatból a legértékesebb játékosok átigazoltak, gyakorlatilag újra fel kéne építeni egy erős bagázst a semmiből. Egy megszokott, erős csapatot, ami két-három sztárjátékoson alapszik. De ki helyettesíthetné a kihullott tagokat? Az egykori játékosból ”emberkereskedővé” avanzsált Billy elmegy tárgyalni, hogy új embereket szerezzen. A ”vak véletlen” összehozza egy fiatal statisztika elemzővel Peter Brand-del (a valóságban Paul DePodesta), aki a másik csapat főnökének asszisztense. Billynek megtetszik Peter elmélete a csapat átalakításáról és szerződteti is az ifjút. Innentől indul be a cselekmény, ahogy Billy és Peter megpróbálják átnyomni az elméletüket, később hitvallásukat az előttük tornyosuló kétkedők falai között. Nem egy nagy was ist das történet, kiszámítható csavarok, tipikus baseball film elemek, viszont egyedi, mivel nem egy-két-néhány játékos szemén keresztül látjuk végre a baseball világát, nincsenek kínosan ismétlődő meccsmontázsok és egyéb klisék. Helyette annak a szemén keresztül látunk mindent, aki az összes szálat a kezében tartja.

Szóval a keret sztori, az egy tipikus film, nyolc szekvencia stb. De a harc, az a lelki erőfeszítés, ami benne van ebben a keretben. Na, az már említésre méltó. Nem tagadom, hogy egy picit unalmas a film, illetve unalmas lehet annak, aki nem érzi át a filmnek ezt a nagyon mély aspektusát. Én mégis azt mondom, hogy megéri végignézni. Főleg, mert kiválóan vágták el a végét, éppen a megfelelő hatásfokon és ettől nagyon erős maradt a kicsengése.

Technikailag

Operatőrileg elég jó a film, de nem voltam elájulva. Viszont voltak benne nagyon jó megoldások, amik ráadásul nem tipikus hollywoodi fogások, hanem inkább független, vagy művészfilmes látásmódot tükröztek. Vágás, az működött, de ennyi. Nem volt rossz, mert ha rossz lett volna, azt észre lehetne venni, ahogy a jót is, ez meg közepes volt, átlagos. Hozta a szintet. Kosztüm, smink. Hát itt ez nem erről szólt. De jól adták vissza 2011-ben a kétezres évek elejének hangulatát, a mobilokkal, régi pc-k, stb szóval ez is rendben volt. Zene az telitalálat volt, kellően szívbemarkoló ahol kell, de nem túlcsinált. Mondhatni letisztult volt.

A színész

Nagyon jó volt. Egyes számban. Brad Pitt. Kész. Ez egy Oscar díjas alakítás volt és nem kapta meg. Van ilyen. Legalább jelölték. És attól még zseniálisan játszott. Végre nem egy csim-bum akcióhős, egy állandóan vigyorgó szélhámos, hanem egy hús-vér ember. Remek volt. Ja, hát igen és itt kifújt. A többiek azok ott voltak, de csak dísznek. Jonah Hill, jó volt, de én nem jelöltem volna. Philip Seymour Hoffman meg kb. beugrott egy cameo-ra. Igen ez vagyok én, így játszom a kemény edzőt. Kb ennyi volt. Papírvékony karakter, csak jelzés szinten volt ott, csak képviselt egy álláspontot és kész. A végén, a nagy lövésnél, néz egyet az égre elcsodálkozva. Szini tanoda első óra. A többi karakter, említésre sem méltó. Se a játékosok, sem más. Kár. Erre már nem jutott energia a nagyszabású történet mellett.

Rendezésileg

Megint azt mondom, hogy közepes. Brad Pitt-et szerintem nem nagyon kellett instruálni érzelmileg, a többiek, meg egyetlen álláspontot jelenítenek meg a filmben, így őket sem kellett túlzottan motiválni. Szóval rendben van, korrekt, összerakta, le a kalappal, de nem elég erős. Papírforma forgatókönyv, gyengék a karakterek, oké, de egy jó rendező ezt felhozza egy átlagosnál magasabb szintre. Én csak azért adok neki nyolc pontot, mert tetszik a mélysége, amúgy, mint film, átlagos, max hét pont. Ennek ellenére ajánlom, mert van miért megnézni.

IMDB: 7,6/10

Rotten Tomatoes: 94% kritikusok (Top Critics 98%) / 86% nézők

Metacritic: Metascore 87 / User score 7,9

Nálam: 10/8

Vén Georgy triggerel. Eldörrenti a startpisztolyt. Kezdődhet a játék. Az élet játéka ez, és a létezésé. Zachry elkezdi mesélni a történetét, mely egyben mindenki története, azt a történetet, amikor először találkozott Vén Georgy-val. Ő és mindenki más. Vagy amikor mindenki más számára éppen ő volt Vén Georgy, ahogy rögtön azt látjuk is az első történetben. Ez a Vén Georgy ez egy szimbólum (ki gondolná). Egy szimbólum arra a bennünk lakó kétkedésre, vagy kis ördögre, vagy nevezzük bárminek is, szóval arra az indító impulzusra, amely kibillent minket megszokott helyzetünkből, kiráncigál a komfort zónánkból és elindít a változás útján. Egy személy, egy esemény, egy belső késztetés, bármi lehet ez, de nagy a valószínűsége, hogy egy krízisen át fog vezetni minket az út, úgy, hogy maga az Ördög (Vén Georgy) fogja a kezünket. De átvezet bennünket végül a megváltásba, a krízist felváltó megnyugvásba, egy másik életbe, a halálba (valamely részünk, vagy egészünk halálába). Az elmúlásba, vagy továbbhaladásba, más körülmények közé, melyek az indító impulzus előtti zavartalan, de nem megfelelő állapotot hivatottak felváltani. Minden film, minden történet így épül fel. Ez a film, bár nehéz észrevenni, de egy hagyományos nyolcszekvenciás közönségfilmbe ágyazott, mégis egyedi narratíva. És ezért működik. Persze nem mindenkinek. De ez nem a struktúra választás hibája. Viszont a struktúra, a nyolc szekvencia azért olyan népszerű, mert életszerű, az életre épül. Arra, amikor egy váratlan és újszerű helyzetbe kerülünk, általában akaratunkon kívül, akkor pontosan így játszódhatnak le (persze nem minden esetben) a folyományok. Kimozdulunk az egyensúlyból, elérkezünk egy válaszúthoz, ahol fel kell adnunk addigi életünket. Majd mikor azt hinnénk már sikerült megtalálnunk a helyes irányt, ismét elbukunk és csak egy újabb válaszút téríthet minket végül a konklúzió ösvényére. Bámulatosan összetett és mégis rendkívül egyszerű mechanizmusok ezek. Ez a film is ezt mutatja be. De ami még fontosabb, megmutatja, hogyan lehetséges az, hogy egyszerre legyünk jelen több idősíkban, dimenzióban, hogyan élhetjük át folyamatosan a múltunkat, miközben a saját jelenünkben tengődünk és ez alatt, egy elképzelhetetlen jövőt álmodunk. Ez a történet és maga a film is zseniális (szerintem).

Persze sokak gondolják úgy, hogy ez a film rossz. Ez a film didaktikus, redundáns, terjengős, sőt egyenesen unalmas. Rendben van. Miért? Azok, akik nem értik ennek a történetnek az elképesztő mélységét, azok számára befogadhatatlan a film. Azok számára ez csak egy közhelyszótár. „Igen, persze, sokszor újjá születünk és minden életünkkel hatunk a következőre… bla… bla… bla. Hallottuk ezt már. Hogy minden és mindenki összefügg. Minek ezen rágódni két és fél órán keresztül. Ez olyan elcsépelt.”. Nagyjából ezeket az ellenhangokat hallottam eddig a filmmel kapcsolatban. Persze. Ha így nézzük igen, valóban didaktikus és terjengős, néha túlzó, talán feleslegesen teletűzdelt és túlontúl hatásvadász. Viszont ezek az emberek, csak a felszínt karcolgatják. Mert nem ebben hisznek. Istenben hisznek, vagy épp semmiben, a véletlenben hisznek, és nem gondolják, hogy a dolgok ennyire összefüggenek. Ezt csak amolyan deus ex machina módra magyarázzák, hogy: „Hát azért történik ez a karakterekkel, mert az író ezt írta bele a történetbe, hogy pont akkor jön vissza az áram, vagy pont ez, vagy pont az.”. Oké értem én, hogy klisé szagú. De érdemes elvonatkoztatni, hogy ez nem egy klisé áradat. Ez az élet maga, ez a létezés, ez a sors. Talán még senkivel nem esett meg, hogy éppen a megfelelő pillanatban volt a megfelelő helyen? Pont akkor nézett az égre, amikor egy becsapódó égitest képében hullócsillagot látott. Véletlen? Nem. Mindig van hullócsillag. Ha sokáig nézzük az eget, úgyis látunk egyet. Statisztika. Az meg nem véletlen. De mondjuk, hogy az. Hány ilyen, és ehhez hasonló véletlen történik egy emberrel élete során? Nem értek hozzá, de ha ezt egy hozzáértő megvizsgálná, kiszámolná, biztosan nem az jönne ki, hogy véletlen. Sokkal inkább egy szám, ami egy értéket határoz meg, ami egyfajta valószínűségre utal. Ha már mérhető, akkor talán nem is véletlen. Ugye?

Imádtam ezt a filmet, és mindig imádom, amikor megnézem, mert minden ízében tökéletesnek gondolom, még a hibáival együtt is. A története annyira magával ragadó, annyira sokszintű és elgondolkodtató, hogy nem lehet szemlesütve elsétálni mellette. Annál ez többet érdemel. Többet érdemelt volna, amikor az Oscar díjakat osztogatták és valahogy micsoda ”véletlen”, de ez a film kimaradt a szórásból, még jelölést sem kapott. Szégyen. Ha a történetet szarnak is gondolták (ami szívük joga), attól még dacból nem kellett volna teljesen ignorálni ezt az alkotást. A technikai Oscar díjak között ez a film tarolt volna. Smink, kosztüm, vágás, zene, ez mind-mind tökéletes ebben a filmben. A színészi teljesítményekről már nem is szólva. Tom Hanks szinte elviszi a hátán a filmet, elvihetné, de a többiek is cipelik rendesen, mert mind jók. Mindegyik karakter ötletes, egyedi, megismételhetetlen. De Hollywood büntet. Büntet, mert ha ők nem adtak pénzt a filmre, és az mégis jó lett, az rájuk nézve égő. Inkább mellőzik, sőt lehúzatják a kritikusokkal is. Persze csak azzal, aki bérbe ír nekik. Bizonyára van ilyen jó pár. Ettől még van hibája a filmnek és nem minden kritikus van lefizetve, aki lehúzza a filmet, de biztosan van ilyen is. Tudom, hogy ez konspiráció, de Amerikában, Hollywoodban ez nem meglepő. Van mögötte alap, ami pénz és politika. Az Avatar kontra Bombák földjén affér tipikusan példázza az állításomat.

Annyi mindenről lehet beszélni ennek a filmnek a kapcsán, hogy évekig írhatnám, és nem lenne vége. Ez a négy ember, David Mitchell, Lana Wachowski, Tom Tykwer és Andy Wachowski.  Ők négyen pontosan értik miről szól ez a világ. A két Wachowski-t mindig is bálványoztam, mert pontosan úgy gondolkodnak a világról, mint én, és ez nyilván nagyon tetszik. A filmjeik elképesztően lefedik a valóságunkat (persze nem mind). Értik a dolgok rendjét, azt a kollektív kohéziót, ami egyben tartja a világot. Ez nagyon nagy kincs. Sajnos a világ nagyobb része erre még nem készült fel. Talán nem is fog sosem. Nem kell mindenkinek tudnia és értenie, hogyan működnek a dolgok. Elég, ha élik az életüket és közben minden pillanatban hatnak egymásra, hiszen ez a lényeg, ez a dolgok rendje.

Azt hittem, hogy egy tíz oldalas elemzést fogok írni erről a filmről, de ez csak egy review lett. Lehet, hogy egyszer majd írok róla többet is, nem tudom. Ez a kis visszatekintés éppen olyan egyszerű és összetett, mint maga a film. Pont olyan hosszú, amilyennek lennie kell. Nem kívánok a történetről beszélni, mert felesleges. Nem kívánok történetbeli összefüggésekről zagyválni. Mindenki nézze meg a filmet, nézze meg ezt a csodálatos szimfóniát. Vizuális szimfónia ez, ahogy az egyes plot point-oknál emelkedik a feszültség, gyorsul a zene, gyorsul a vágás, egyre intenzívebb a cselekmény, majd a tetőponton beteljesül és finoman lecseng, akár egy zenemű. Csodálatos dallamok ötvözete, egy zenei módon megkomponált képi világgal. Ilyen hihetetlen, erős és egymást tökéletesen kiegészítő képi és hangbéli együttest, és az általuk életre keltett világot, még soha nem láttam vásznon. Na jó, talán nem soha, mert vannak még nagyszerű filmek, de ez köztük a sereghajtó. Felesleges tehát a történetről diskurálni. A történet itt mellékes, az azonban, ami a dolgok mögött van, ami a történet által kerül olyan nyilvánvalóan és mégis gyengéden a szemünk és fülünk elé, hogy az egyedülálló, megnevezhetetlen, elmondhatatlan. Csak érezni lehet. A zsigereinkben, a szívünk és a gyomorszájunk találkozásánál kiváltott nyomó, szorító érzésbe ágyazva. Ettől olyan csodálatos és hihetetlen élmény ez a film és éppen ezért gondolom, hogy még akkor is, ha nem lesz mindenki számára érthető, vagy elfogadható, vagy szerethető ez a mondanivaló, ez a történet, ez az interpretáció, akkor is érdemes, ha nem egyenesen kötelező jellegű a megtekintése, ennek a mesterműnek. Ilyet, még garantáltan, úgysem látott senki azelőtt. Megérdemli ez a film, hogy mindenki lássa!

IMDB: 7,6/10 (ez még annyira nem is vészes)

Rotten Tomatoes: 66% kritikusok (Top Critics 40% (szégyelljék magukat)) / 67% nézők

Metacritic: Metascore: 55/100 / User Score: 8.1

Nálam: Mindenhol max pontot adtam neki, illetve az egyéni értékelő rendszeremben is ez egy 10/10-es film!

Kedves látogató!

Üdvözöllek az oldalamon!

 Annyian foglalkoznak a világon filmekkel, miért pont én ne tegyem ezt, főleg úgy, hogy az átlagnál több filmet láttam életemben és rendelkezem annyi háttérismerettel, plusz van egy akkora filmes adatbázis a fejemben, ami talán elegendő egy ilyen blog működtetéséhez. Nem célom a kérkedés, a sikerhajhászás, csak írni szeretnék és megosztani veled/veletek azt, hogy én hogyan látom a filmeket, mi a véleményem egy-egy alkotásról. Mivel ez az internet, és itt mindenki azt tesz és mond, amit akar, így adott esetben explicit, vulgáris módon tárom fel a filmek legmélyebb értelmét, vagy felhők felett szárnyaló, világot és embert ignoráló banalitását.

Ha annyit el tudok érni, hogy amit itt leírok hat rád/rátok, bármilyen formában, elgondolkodtat, megnevettet, megbotránkoztat, vagy ha az általam leírtak arra késztetnek, hogy megnézz egy filmet, mert kíváncsiság gerjedt benned iránta általam, akkor nekem már megérte.

Nem leszek naprakész, sem hétre kész, akkor teszek fel ide bármit, ha érdemesnek találom az írásomat rá, hogy bárki lássa. Engem egyelőre nem hívnak sajtóvetítésekre és pénzem sincs rá, hogy hetente járjak moziba, de így is többet járok, mint az átlag, így ha bármilyen módon előbb tudok referálni egy filmről, mint ahogy ti azt megnézhetnétek, akkor azt igyekszem megtenni (például ha ingyen eljutok egy premier előtti vetítésre). De nem célom, hogy heti jelentést adjak és nem célom kizárólag friss filmekről beszélni. Ha időm és energiám engedi, általam imádott klasszikusokról is teszek fel ide elemzést, mert hát… miért ne? Ha még nem láttátok őket, akkor hátha emiatt megnézitek, ha már láttátok, akkor hátha kaptok ettől valami olyat, ami újszerű, ami fel sem tűnt addig.

Csak annyit kérek mindenkitől, hogy előre válassza ki a filmet, ha mozizni megy és ne a pénztárnál a plakátok milyenségéből döntse el, hogy mit is akar nézni. Ha moziba mentek, film alatt ne beszélgessetek, csendben egyetek, ne aludjatok el, ne smároljatok a párotokkal, ha szar a film, csendben menjetek ki, és ha csak nem siettek nagyon, vagy nincs rajtatok egy leküzdhetetlen pisilési inger, akkor várjátok meg a stáblista végét. :-)

Ha úgy döntesz/döntötök, hogy elolvassátok az írásaimat, akkor azt megköszönöm, és kellemes időtöltést kívánok! Ha helyesírási, vagy vessző hibát találtok, az nem véletlen! Bár egyesek szerint ez alapvetés, mint a légvétel, én is ember vagyok, elképzelhető, hogy hibázom.

Rob A.