Ennek a filmnek legalább négy, vagy öt aspektusa is van, aminek mentén be lehet mutatni. Én most egy fő irányt választok, de a többibe is beleszagolok. Nem egy mai darab, és bár nem ért el elég pontszámot az IMDB-n, hogy bekerüljön a Top 250-be, szerintem ott a helye. A néhol a Mátrix ideológiájával vetekedő, már-már klasszikussá váló film, egy filmtechnológiai gyöngyszem (ugyancsak Mátrix párhuzam), melynek egyetlen problémája az, hogy zsúfolt, emiatt pedig túlzó és enyhén didaktikus (magyarázó, oktató). De én szeretem, mert olyan pleasant (kellemes). (Spoiler alert!) (El van árulva a végkifejlet)

Valahogy az ember olyan, hogy képtelen nyugton ülni a seggén, és élvezni amije van. Nekünk embereknek, mindig más kell, mint ami van. Ha rövid a hajunk, hosszabbat akarunk, ha hosszú, akkor levágatjuk, ha nyár van és meleg, akkor hűvösebbet akarunk, ha hideg van és fel kell öltözni, akkor a nyár után siránkozunk.

Ha lenne egy isten, aki teremtette volna az embert, akkor az baromi jót mulatna, hogy mi, sok gyökér itt lent, mennyire idióták vagyunk. Aki szerint ő nem idióta, az még nagyobb idióta, senki nem bújhat ki ez alól, ez alól, az egy alól, biztosan nem.

És akkor adott egy hely valahol, ebben a végtelen multiverzumban, egy hely, ahol minden kellemes és állandó és úgyszólván tökéletes. Pleasantville. Úgy fordítanám, hogy kellemes hely, de nevezzük Tökélyfalvának. Tökélyfalván minden langyos. Lábvízfalvának is hívhatnánk. Egy zárvány ez, a béke szigete, ahol nincs idő, ahol a tökéletesség paradicsomi esszenciája csorog a városka (a Világ) érrendszerében. Az utak önmagukba fordulnak vissza, a tűzoltók még sosem láttak tüzet, hiszen csak fán ragadt kiscicákat kell menteniük. A kosárcsapat is mindig győz, mivel minden elhajított labda átesik a gyűrűn. Ki ne akarna itt élni? Egyetlen szépséghibája a helynek, hogy minden szürkeárnyalatos (köznapi néven fekete-fehér, avagy monokróm). Hát igen. Valamit, valamiért.

Ebbe az idilli helyzetbe csöppen bele a két fiatal, David és Jennifer, akik a mi hétköznapi világunkból teleportálódtak be, a tv-ben éppen menő Pleasantville sorozat-maratonba, a sorozatbeli család, fiú-lány testvérének a helyére. Mivel elromlott a tv távirányító, és a hirtelen ott termő szerelő egy különleges kapcsolót adott a fiataloknak. Igen, ezen a ponton még elég gyenge a történet, valahogy meg kellett oldani, hogy bejussanak Pleasantville-be, de lényeg, hogy megtörténik. Felesleges firtatni az okokat, klasszikus klisének köszönhetően nem juthatnak vissza, amíg a tv szerelő nem engedi (klasszikus klisé, hogy addig nem kerülnek ki a megváltozott helyzetből, amíg a jellemhibájukat, nem küszöbölik ki).

Innentől kezdődik a lényeg, ettől az első fordulóponttól. Gyakorlatilag, egy kissé módosított bibliai teremtéstörténetről van szó, Ádámról és Éváról, illetve, a teremtésüket követő árulásukról, melynek oka egészen egyszerűen, az emberi természet maga. Jelen esetben adott a Paradicsom (Pleasantville), és benne két kukac, akik lassan kikezdik ennek a valóságnak az ideológiáit, és ennek köszönhetően, egy igen szembeötlő változás indul meg. Tudniillik kiszínesedik a város.

Bár biztosan jó páran meg fognak szólni emiatt, de ami igaz, az igaz. Az egészet egy nő indítja el. Jennifer. A tini fruska, akinek igencsak viszket a vaginája, és aki elképesztően ki van akadva az öccsére és a helyzetre, amibe kerültek. David ugyanis mindent tud Pleasantville-ről (sorozatfüggő lévén), Jennifer viszont semmit, és utálja az egészet a kezdetektől. Davidnek látszólag nincs túlzottan ellenére a helyzet, és tudja, hogy ha beavatkoznak a dolgok természetes menetébe, a városka törékeny egyensúlya felborulhat. Ezért megkéri Jennifert, hogy randevúzzon a város szépfiújával, mivel a sorozat szerint, most ez a rész következik. Jennifer bele is megy, de bosszúból (és önmaga szórakoztatására) szeretkezik Skip-pel (akit a nemrég elhunyt Paul Walker alakít), a Szerelmesek Alléjában. Ezzel még nem is lenne baj, de Pleasantville-ben nem ismerik a nemiség fogalmát, ezért Skip még attól is kiborul, hogy feláll a farka. Ez a kis affér, elindítja a visszafordíthatatlan folyamatot.

A város és lakói, elkezdenek kiszínesedni, a kosárlabdacsapat veszít (bár nem tudjuk ki ellen, mivel nincs másik város Pleasantville-en kívül) és a többi.

Persze az író-rendezőnek volt esze, és a soviniszta vádakat elkerülendő, David karakterét is olyan helyzetbe hozta, ami aztán meggyújtotta a gyertya másik végét is. Mivel Davidnek hála, pleasantville-i anyja és a büfé vezetője találkoznak, ami normál esetben, nem következne be.

Egy szó, mint száz, a változás elkerülhetetlen.

Változás.

Az állandóság sosem hivatott örökké fennállni, mivel az egész világegyetem a folytonos, nem-folytonosságon alapszik, tekintve, hogy minden teremtményben működik a változás szükségszerűsége iránt érzett késztetés. Kiderül, hogy Pleasantville lakóinak, csak a lökés kellett, mivel a késztetés végig ott szunnyadt bennük, és hála a két jövevénynek, most felébredt az ösztön.

Igen, az ösztön.

Ez az a készség, mely miatt nem vagyunk hajlandóak nyugton ülni a seggünkön. A belső hang, amit nem is hallunk, ami arra indukál minket, hogy megtegyük, amit meg kell tennünk, ami szükségszerű, ami életcéljaink és feladataink véghezvitelét támogatja.

David egy ideig ellenáll, ő maga is úgy véli, hogy a változás szétzilálja Pleasantville-t. Jennifer pedig szorgosan munkálkodik azon, hogy minél klasszabbá tegye a városkát. De az első dominó már eldőlt, a változás elkezdődött, innen már nincs visszaút. Ezt végül David is belátja, főleg, miután szerelmes lesz az egyik helybéli lányba.

Ezen a ponton, elkezdtek bedobálni mindenféle ideológiát, mert ez a film, egy remek táptalaj bárminek a bemutatására. Jön egy kis rasszista, fasiszta, antiszemita ideológia, amikor elkezdik kiközösíteni a ”színeseket”. A nacionalista párttagok, kéz-kezet fog logója díszeleg a városháza nagytermében (és a zsakettek hajtásán), miközben az utcán égetik a tudás forrását, a könyveket, az új, fertőző ideológia, minden éghető darabját.

Aztán egy érdekes kép, amint a fiatalok a lerombolt büfében olvassák az új szabályokat, amik szerint élniük kell ezentúl, mint ahogy annak idején a zsidók hallgatták a rádióban az újonnan hatályba lépett zsidótörvényeket. Persze azért ebben a városban nincsenek haláltáborok, nem lőnek agyon senkit, csak alszik egyet a fogdán a két renitens elem, David és a büfés, Mr. Johnson. A film ”show down” (az utolsó nagyobb fordulópont egy filmben, ahol a jó leszámol a gonosszal) pillanata a tárgyalás, amikor David, végleg leszámol az ellenerővel és megmutatja, hogy mindenkiben ott munkálkodik az ösztön, hogy változzon, hogy színessé váljon, és ehhez csupán egy kis érzelmi töltet kell, egy kis lökés, ami utat enged a belső vágyaknak.

Jó-e ez így? Kellet-e ez az embereknek? Valóban az ördög csábította oda Ádámot és Évát a Tudás Fájához? Ördögi tett volt-e ez, hogy megmutatta a nekik, hogy a változás szükségszerű, és a belső késztetést nem lehet a végtelenségig palástolni? Ha Isten teremtette és terelgette kettő darab emberi teremtményét, nem látta, hogy ez be fog következni? Ha saját képmására formált bennünket, nem gondolt bele, hogy ha benne megvan a vágy, akkor az bennünk is meglesz? Nem tudta, hogy az ösztön olyan késztetés, aminek még isteni erővel sem lehet gátat szabni? Miért?

Mert szabad az akaratunk!

Tőle kaptuk és okkal kaptuk, hogy azt tehessünk, amit akarunk. Vajon ha tudja Ádám és Éva, hogy száműzi őket az Úr, akkor is ettek volna a fáról? A következmény tudata gyengíti a vágyat? Nem. Aki megcsalja a ”szerelmét”, az pontosan tudja a következményeket, mégis megteszi. Önmagát az ember, képtelen teljes egészében meghazudtolni.

A tudás hatalom, és Isten félt, hogy az ember fölébe kerekedhet, mivel tudni fog, és aki tud, az nem hisz. Isten viszont, csak a hit által létezhet, nincs az a földi tudás, ami bebizonyítaná, hogy létezik, csupán a hit az, ami őt a mi szívünkbe pozícionálja, ezért kell az embernek hinnie, és ezért nem lett volna szabad sohasem tudnia.

Sajnos, a politikusok is ezt az isteni elgondolást használják, elpalástolandó azon törekvésüket, hogy zombivá butítsanak minket polgárokat, azokkal a minősíthetetlen televízió műsorokkal, amiket megengedetten nézhetünk. Közben pedig fokozatosan szívják el a pénzt a kultúrából, és az oktatásból, hogy megfelelő és engedelmes állampolgárokká váljunk, mire eljön az idő, hogy egy 1x1-es fülkében, a megfelelő és egyetlen rubrikába tegyük azt az x-et. Sajnálom őket is, és azokat is, akik ezt nem látják, csak elhiszik, hogy ez így van jól.

Elnézést kérek a politikai kitérő miatt, egyszerűen ez ide vág, és pártállás nélkül, pártatlanul gondolom azt, hogy minden politikus erre törekszik.

Még egy, illetve három gondolat, a bibliai párhuzamról.

Szó volt itt a tudás hatalmáról. Tipikus elem volt a filmben, amikor az emberek sorban álltak a könyvtár előtt, hogy végre elkezdhessenek olvasni, mivel mindaddig az összes könyv üres volt. Jennifert is ez a változás indította el az egyéni fejlődés útján, melynek folyományaként, egyik este kiolvasta élete első könyvét. Kicsit bizarr és rapid változásnak érzem, mivel egyetlen könyv hatására, néhány nappal később már egyetemre akart menni, emiatt pedig ő, végül nem tért vissza a saját valóságába. Ezt sajnos nem magyarázták meg a készítők, mint ahogy azt sem, hogyan nem tűnt fel senkinek, hogy Jennifer többé nem ment iskolába a saját valóságában, sőt, többé a színét sem látták.

A másik párhuzam abszolút didaktikus, szó szerint beletették az arcunkba a bibliai párhuzamot, amikor David barátnője, Margaret, leszakítja a fáról a színes almát, és átnyújtja Davidnek, hogy egyék belőle. Hát igen. Kissé túlzó, de abszolút jogos Ádám-Éva hasonlat.

A harmadik, az égő fa. A fa, ami akkor gyullad ki, amikor David pleasantville-i édesanyja a fürdőkádban átéli, élete első orgazmusát. Ez nem kifejezetten bibliai (égő csipkebokor), mint inkább mitológiai párhuzam, Prometheus és a tűz kapcsán. A tűz, mint a tudás szimbóluma, viszont ez a mitológiai párhuzam visszavet, egy keresztény vonatkozáshoz.

„Boldogok a tudatlanok, mert övék a mennyek országa” (eredetileg: Boldogok a lelki szegények, mert övék a mennyek országa). A Nyolc boldogság egyike, de ha úgy nézzük a filmet, mind a nyolc megtalálható benne. Pleasantville, akármelyik magyarázatot is nézzük, a tudatlanok és lelki szegények városa, és bizony övék a paradicsom, mert csak akkor élhet valaki tökéletességben, ha hisz, és nem tud. Ha hisz Istenben. Az ő esetükben Isten, maga az életforma, az elv, és ők ebben hisznek mindaddig, amíg a tudás be nem férkőzik a sorok közé, és meg nem látják, hogy az egyszerű és állandó elveken túl, sokkal nagyszerűbb, érdekesebb, izgalmasabb, vonzóbb és persze színesebb dolgok vannak odakint. Izgalmasabbak, mint az elv és az életforma, tehát a hit tárgya.

Az már egy másik kérdés, hogy a változás, a tudás, komoly áldozatokkal jár, és meg kell szenvedni mindazért, ami nem Pleasantville, és nem az elvek. A mi világunk a szenvedésre épül, nem a boldogságra. És itt kanyarodnék vissza a nyitó gondolathoz, hogy az embernek mindig az kell, ami nincs, soha nem az, ami megvan. Mi emberek, ebben a világban, a boldogságot hajszoljuk, azért teszünk mindent, mert reméljük, hogy egy nap, boldogok lehetünk. Olyasmit hajszolunk, ami igazán és teljesen, sosem lehet a miénk. Ez a tudat nem épp felemelő, de attól még igaz, higgyétek el nekem, nincs maradéktalan boldogság.

A pleasantville-i embereknek megvolt a boldogság, de a vágy, ott motoszkált bennük mindaddig, amíg az ördög ki nem hozta belőlük. Nem a nagy, gonosz patás, vasvillás. Csak a kisördög, a kis patás, a fejükben. Nem voltak kényszerítve ők sem, amit tettek, azt szabad akaratukból tették. Nem kellett nekik a boldogság, ők a boldogtalanságra vágytak, a mi életünkre, ami nem állandó, hanem állandóan változik.

Egy érdekesség, ami nagyon jól kapcsolódik ehhez a filmhez, és az ideológiához, ezért muszáj megosztanom. Éppen ma láttam egy műsort, ahol néhány világi fiatal beköltözhetett, egy úgymond paradicsomi közegbe.

Ma a Földön, bizonyára sok elszigetelt módon élő embercsoport igyekszik fenntartani, egyfajta állandóságot, békét, Paradicsomot, de az egyik leghíresebb ilyen csoportosulás, akik ezt isteni szinten űzik, azok az Amisok. Néhány angol fiatal, lehetőséget kapott, hogy öt hétre beköltözzön amis kolóniákba. Ahogy figyeltem ezt a műsort, eszembe jutott Pleasantville. Ez is olyan, csak ezek a kolóniák benne vannak a mi világunkban, éppen ezért érik őket behatások. Színesebbek a ruháik, nem úgy, mint a régi, az eredeti amisoknak. Ezek már liberális ”ordnungok”. Színes ruha, van színes lámpa a szekéren például. Az egyik angol gyerek megkérdezte a szekér tulajdonosát, hogy miért van színes lámpa a szekéren? Előírás, vagy a lányoknak akar imponálni vele. Természetesen az utóbbi. Aztán, bár nem használhatnak villanyáramot, van generátoruk és mosógépük. Plusz, a családfőnek nagyon megtetszett az egyik iPad, mivel még nem látott olyat. Kérdezte is a srác, hogy kipróbálná-e, mire mosolyogva megrázta a fejét.

KÉPMUTATÁS! Eltűnt, megszűnt. Nincs már igazi amis. Ezek a képmutatók vannak csak. Puritánul élnek, de ha bedobnád őket New York-ba egy hónapra, simán elfelejtenék az összes elvüket. Az egyik idős nő, tizennyolc évig nem is élt az amisok között, hanem elment, hogy ”éljen”. Aztán öreg korára egyedül maradt és visszajött, mert a közösség segít neki, ha már magatehetetlen lesz. Szép kis elvek, kicsit sem érdekből cselekszik. Elítélendő? Én nem ítélném el semmiért, csak a képmutatásért, de azért rögtön, az egész bandát. Azért, mert ott motoszkál bennük a vágy, az ösztön, amit képtelenek kiölni, inkább elnyomják magukban. Addig, amíg a következő, és következő, és sokadik generáció, már egyáltalán nem lesz amis. Az ember nem való, a Paradicsomba.

Visszatérve.

Ez a film nem azért jó, mert zseniális a forgatókönyv, vagy nagyszerűek a színészek, vagy kiváló a rendezés. Egyrészt nagyon jó az operatőri és vizuális effekt munka, a vágás, fényelés, szóval a technikai részek, illetve a smink-haj és kosztüm is kifogástalan, abszolút korhű. A színészek átlagosak, nincs egyetlen kiemelkedő alakítás sem. A forgatókönyv didaktikus, kissé túlzó, egyébként klasszikus nyolc szekvencia, kicsit felturbózva. A rendezés is szo-szo. Átlagos. A látványt leszámítva, nincsenek nagy bravúrok. A filmet Gary Ross írta és rendezte, aki Az Éhezők Viadala első részét is jegyzi rendezőként. A főbb szerepekben Tobey Maguire (David/Bud), Reese Witherspoon (Jennifer), William H. Macy, Joan Allen és Jeff Daniels (Mr. Johnson) láthatóak. Kétségtelenül kiváló gárda, de egyszerűen a karaktereik nem voltak annyira erősek, hogy nagy játékot lehetett volna belevinni a történetbe.

Mégis! Én szeretem ezt a filmet. Annak idején, amikor még volt kalóz HBO, akkor vagy százszor láttam, azóta viszont nem. Tehát úgy néztem most meg, mint egy új filmet, és meglepődtem, hogy mennyire, hogy mennyire Mégis!, ez a film. Azért jó, mert bár tele van kisebb-nagyobb hibákkal, mégis elképesztően elgondolkodtató. Az a rengeteg aspektus, amit belezsúfoltak, darabonként megér annyit, hogy írhatunk róla oldalakat. Az én tekervényeimet nagyon megmozgatta, bámulatos mennyiségű tudást rejt a történet, amihez nem árt némi előképzettség, ha érteni akarjuk az összes metaforát, illetve jelzés értékű momentumot. Persze sok amerikai kritikus azt sem tudja, ki az a Prometheus, vagy mi az a Nyolc boldogság, vagy, vagy, vagy. Bár nem ér annyit, mint film, én 9 pontot adtam rá, mert elgondolkodtatott. Valójában, olyan 7-8, ahogy a kritikusok is belőtték, és ez így rendben is van.

Én azt ajánlom mindenkinek, hogy nézze meg, legalább egyszer, és gondolkodjon el rajta. Szánjon rá időt, akár vitassa meg másokkal is, mert érdemes, és szerintem ez a film megérdemli az időt, mert megmutatja nekünk milyen az, ha nincs idő.

IMDB: 7,5/10

Rotten Tomatoes: 86% (Top Critics: 73%) / Közönség: 79%

Metacritic: Metascore: 71/100 / User score: 8.5

Nálam: 10/9

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.