Kaptam egy nagyon kedves véleménynyilvánítást, egy nagyon kedves illetőtől.

Végül is ő az első negatív kommentáló, úgyhogy megérdemli, hogy kikerüljön az írása.

Íme michaela@indamail.hu néven futó illető kommentje:

"Kár, hogy az oscar jelölésnek vége, én jelölném azt aki ezen végig tudja rágni magát.

Kellene pár kritikát olvasnod, mielőtt ilyesmibe belevágsz, de legalább a nyelvtan és helyesírás szabályait jobban megismerned.

A vesszők indokolatlan és hektikus használata teljesen olvashatatlanná teszi a bejegyzéseidet. A vesszőket figyelmen kívül hagyva eljut az ember pár mondatig, de ott a bennfenteskedő, fennhéjázó, szakzsargonnak szánt nevetségek tántorítják el. Valószínűleg elolvashattál egy-két cikket a forgatókönyvekről, de a jellemfejlődés pl. nem klisé, hanem ha úgy tetszik egy "szabály" a forgatókönyvírásban. A klisé jelentése teljesen más, mint ahogy az írásodban használt nem hétköznapi, bámulatosnak szánt szavak 80%-ának is.

A fogalmazáson látszik, hogy teljesen átgondolatlan, ötletszerűen leírt szavak sorozata, szóismétlések tömkelegével.

A kedvenc részeim viszont a nézőket lenéző kiszólások, hogy milyen előképzettség szükséges az adott filmhez, vagy ki fogja érteni és ki nem.

Ha mindenáron ezzel akarsz foglalkozni, hajrá, de nagyon-nagyon sokat kellene még tanulni és fejlődni.

Szívesen."

Idézet vége.

Nem akarom én ezt negatívan minősíteni, nem akarok hosszan és habzó szájjal repost-olni, de nem is fogom szó nélkül hagyni ezt az írást, csak azért, hogy egy-két dolgot tisztába tegyek előtte és az feltételezett többi olvasó előtt is.

Viszont köszönöm a hozzászólását, láthatóan nagyon szívesen nyilvánította ki a véleményét, (ki)oktató jelleggel.

A vesszőhibákért járó sarazás, teljesen jogos, abszolút elismerem, sajna nyelvtanból sosem voltam kiváló. Bár nem gondolnám, hogy a túlzó vesszőhasználatért fővesztés jár, viszont jogos az észrevétel, tényleg széttagolja a szöveget indokolatlanul. Éppen ezért újra átnéztem a legutóbbi írásomat (egyelőre csak azt) és kiszedtem a felesleges vesszőket. Nem mintha a kommentárban nem lett volna nyelvtani, illetve vesszőhiba, de ezt nézzük el neki szerintem, én elnézem. Ahogy időm engedi, felülbírálom a többi szöveget is, mégiscsak kiteszem ezeket az írásokat közszemlére, tudjak már helyesen magyarul írni, igaz.

Továbbá a „bennfenteskedő, fennhéjázó, szakzsargonnak szánt nevetségek"-et is próbáltam egyértelműsíteni, illetve próbáltam kevésbé nevetségessé tenni őket (szintén az legutóbbi írásban, egyelőre) (bár nem tudom pontosan mi, és mitől nevetséges).

Nem gondolnám, hogy lenéznék bárkit azért, mert odaírom, hogy valaminek a megértése előképzettséget igényel. Nem egyetemi, iskolai képzésre gondolok elsősorban, és nem zárom ki, hogy bárminek a hiánya lehetetlenné tesz bármit az életben, akár egy film értelmezését. Ha ezzel megbántottam valakit (nyilván nem ezt a kedves kommentálót, mivel neki láthatóan megvan az előképzettsége), akkor attól elnézést kérek.

Az egyetlen dolog, ami egy picit kiábrándított az az, hogy az indulat, ami megbújik a vélemény mögött, átfordult személyeskedésbe, aminek köszönhetően michaela@indamail.hu elkezdett feltételezéseket gyártani.

Konkrétan: „Valószínűleg elolvashattál egy-két cikket a forgatókönyvekről,”

Igen, elolvastam. Nem egyet és nem kettőt. Sőt! Még forgatókönyvírást is tanultam. És még forgatókönyvet is írtam. Biztos hihetetlenül hangzik, de így van.

Folytatja: „de a jellemfejlődés pl. nem klisé, hanem ha úgy tetszik egy "szabály" a forgatókönyvírásban. A klisé jelentése teljesen más, mint ahogy az írásodban használt nem hétköznapi, bámulatosnak szánt szavak 80%-ának is.”

Nem biztos, de lehet, hogy félreérthetően használtam a klisé szót. Mindenesetre a klisét, nem szántam degradálónak, a klisé nem véletlen, azért van jelen a forgatókönyvírásban, mert egy működő rendszer része.

Séma. Igen, ezt a szót kellett volna használni. A klisé, vagy séma, lehet jó is. Sőt! Általában jó. Én nem vagyok mindig a híve, keresem az olyan filmeket, amik nem ragaszkodnak a sémákhoz, vagy a nyolcszekvenciás forgatókönyvhöz, de ez nem azt jelenti, hogy azok a filmek, amik ezt alkalmazzák, azok rosszak. Például a Mátrix az egyik kedvenc filmem, és az egy klasszikus nyolcszekvenciás film, egy klisé vázra van ráhúzva egy eredeti ötlet és egy csodálatos mondanivaló. Ugyanakkor ott van a Túl a fenyvesen című film, ami egy függetlenfilm, ami megtartja a klasszikus történetmesélés szerkezeti alapját, a három felvonást (bevezetés, tárgyalás, befejezés), viszont mellőzi a hollywoodi forgatókönyvírás, blockbuster filmekre megalkotott nyolcszekvenciás sémáját.

Várok még ilyen kedves hozzászólásokat, bár nem valószínű, hogy mindegyikre fogok reagálni.

Viszont michaela@indamail.hu megérdemelte, mert ő volt az első.

És igen, továbbra is ezzel akarok foglalkozni. A biztatásodat külön köszönöm, továbbá biztosítalak, hogy fogok még tanulni arról, hogyan kell kritikát írni, hogy fejlődjek, hogy jobbak legyenek az írásaim. Hogy nekem jobban tetszenek. Meg azoknak, akiknek eddig is tetszett.

Ennek a filmnek legalább négy, vagy öt aspektusa is van, aminek mentén be lehet mutatni. Én most egy fő irányt választok, de a többibe is beleszagolok. Nem egy mai darab, és bár nem ért el elég pontszámot az IMDB-n, hogy bekerüljön a Top 250-be, szerintem ott a helye. A néhol a Mátrix ideológiájával vetekedő, már-már klasszikussá váló film, egy filmtechnológiai gyöngyszem (ugyancsak Mátrix párhuzam), melynek egyetlen problémája az, hogy zsúfolt, emiatt pedig túlzó és enyhén didaktikus (magyarázó, oktató). De én szeretem, mert olyan pleasant (kellemes). (Spoiler alert!) (El van árulva a végkifejlet)

Valahogy az ember olyan, hogy képtelen nyugton ülni a seggén, és élvezni amije van. Nekünk embereknek, mindig más kell, mint ami van. Ha rövid a hajunk, hosszabbat akarunk, ha hosszú, akkor levágatjuk, ha nyár van és meleg, akkor hűvösebbet akarunk, ha hideg van és fel kell öltözni, akkor a nyár után siránkozunk.

Ha lenne egy isten, aki teremtette volna az embert, akkor az baromi jót mulatna, hogy mi, sok gyökér itt lent, mennyire idióták vagyunk. Aki szerint ő nem idióta, az még nagyobb idióta, senki nem bújhat ki ez alól, ez alól, az egy alól, biztosan nem.

És akkor adott egy hely valahol, ebben a végtelen multiverzumban, egy hely, ahol minden kellemes és állandó és úgyszólván tökéletes. Pleasantville. Úgy fordítanám, hogy kellemes hely, de nevezzük Tökélyfalvának. Tökélyfalván minden langyos. Lábvízfalvának is hívhatnánk. Egy zárvány ez, a béke szigete, ahol nincs idő, ahol a tökéletesség paradicsomi esszenciája csorog a városka (a Világ) érrendszerében. Az utak önmagukba fordulnak vissza, a tűzoltók még sosem láttak tüzet, hiszen csak fán ragadt kiscicákat kell menteniük. A kosárcsapat is mindig győz, mivel minden elhajított labda átesik a gyűrűn. Ki ne akarna itt élni? Egyetlen szépséghibája a helynek, hogy minden szürkeárnyalatos (köznapi néven fekete-fehér, avagy monokróm). Hát igen. Valamit, valamiért.

Ebbe az idilli helyzetbe csöppen bele a két fiatal, David és Jennifer, akik a mi hétköznapi világunkból teleportálódtak be, a tv-ben éppen menő Pleasantville sorozat-maratonba, a sorozatbeli család, fiú-lány testvérének a helyére. Mivel elromlott a tv távirányító, és a hirtelen ott termő szerelő egy különleges kapcsolót adott a fiataloknak. Igen, ezen a ponton még elég gyenge a történet, valahogy meg kellett oldani, hogy bejussanak Pleasantville-be, de lényeg, hogy megtörténik. Felesleges firtatni az okokat, klasszikus klisének köszönhetően nem juthatnak vissza, amíg a tv szerelő nem engedi (klasszikus klisé, hogy addig nem kerülnek ki a megváltozott helyzetből, amíg a jellemhibájukat, nem küszöbölik ki).

Innentől kezdődik a lényeg, ettől az első fordulóponttól. Gyakorlatilag, egy kissé módosított bibliai teremtéstörténetről van szó, Ádámról és Éváról, illetve, a teremtésüket követő árulásukról, melynek oka egészen egyszerűen, az emberi természet maga. Jelen esetben adott a Paradicsom (Pleasantville), és benne két kukac, akik lassan kikezdik ennek a valóságnak az ideológiáit, és ennek köszönhetően, egy igen szembeötlő változás indul meg. Tudniillik kiszínesedik a város.

Bár biztosan jó páran meg fognak szólni emiatt, de ami igaz, az igaz. Az egészet egy nő indítja el. Jennifer. A tini fruska, akinek igencsak viszket a vaginája, és aki elképesztően ki van akadva az öccsére és a helyzetre, amibe kerültek. David ugyanis mindent tud Pleasantville-ről (sorozatfüggő lévén), Jennifer viszont semmit, és utálja az egészet a kezdetektől. Davidnek látszólag nincs túlzottan ellenére a helyzet, és tudja, hogy ha beavatkoznak a dolgok természetes menetébe, a városka törékeny egyensúlya felborulhat. Ezért megkéri Jennifert, hogy randevúzzon a város szépfiújával, mivel a sorozat szerint, most ez a rész következik. Jennifer bele is megy, de bosszúból (és önmaga szórakoztatására) szeretkezik Skip-pel (akit a nemrég elhunyt Paul Walker alakít), a Szerelmesek Alléjában. Ezzel még nem is lenne baj, de Pleasantville-ben nem ismerik a nemiség fogalmát, ezért Skip még attól is kiborul, hogy feláll a farka. Ez a kis affér, elindítja a visszafordíthatatlan folyamatot.

A város és lakói, elkezdenek kiszínesedni, a kosárlabdacsapat veszít (bár nem tudjuk ki ellen, mivel nincs másik város Pleasantville-en kívül) és a többi.

Persze az író-rendezőnek volt esze, és a soviniszta vádakat elkerülendő, David karakterét is olyan helyzetbe hozta, ami aztán meggyújtotta a gyertya másik végét is. Mivel Davidnek hála, pleasantville-i anyja és a büfé vezetője találkoznak, ami normál esetben, nem következne be.

Egy szó, mint száz, a változás elkerülhetetlen.

Változás.

Az állandóság sosem hivatott örökké fennállni, mivel az egész világegyetem a folytonos, nem-folytonosságon alapszik, tekintve, hogy minden teremtményben működik a változás szükségszerűsége iránt érzett késztetés. Kiderül, hogy Pleasantville lakóinak, csak a lökés kellett, mivel a késztetés végig ott szunnyadt bennük, és hála a két jövevénynek, most felébredt az ösztön.

Igen, az ösztön.

Ez az a készség, mely miatt nem vagyunk hajlandóak nyugton ülni a seggünkön. A belső hang, amit nem is hallunk, ami arra indukál minket, hogy megtegyük, amit meg kell tennünk, ami szükségszerű, ami életcéljaink és feladataink véghezvitelét támogatja.

David egy ideig ellenáll, ő maga is úgy véli, hogy a változás szétzilálja Pleasantville-t. Jennifer pedig szorgosan munkálkodik azon, hogy minél klasszabbá tegye a városkát. De az első dominó már eldőlt, a változás elkezdődött, innen már nincs visszaút. Ezt végül David is belátja, főleg, miután szerelmes lesz az egyik helybéli lányba.

Ezen a ponton, elkezdtek bedobálni mindenféle ideológiát, mert ez a film, egy remek táptalaj bárminek a bemutatására. Jön egy kis rasszista, fasiszta, antiszemita ideológia, amikor elkezdik kiközösíteni a ”színeseket”. A nacionalista párttagok, kéz-kezet fog logója díszeleg a városháza nagytermében (és a zsakettek hajtásán), miközben az utcán égetik a tudás forrását, a könyveket, az új, fertőző ideológia, minden éghető darabját.

Aztán egy érdekes kép, amint a fiatalok a lerombolt büfében olvassák az új szabályokat, amik szerint élniük kell ezentúl, mint ahogy annak idején a zsidók hallgatták a rádióban az újonnan hatályba lépett zsidótörvényeket. Persze azért ebben a városban nincsenek haláltáborok, nem lőnek agyon senkit, csak alszik egyet a fogdán a két renitens elem, David és a büfés, Mr. Johnson. A film ”show down” (az utolsó nagyobb fordulópont egy filmben, ahol a jó leszámol a gonosszal) pillanata a tárgyalás, amikor David, végleg leszámol az ellenerővel és megmutatja, hogy mindenkiben ott munkálkodik az ösztön, hogy változzon, hogy színessé váljon, és ehhez csupán egy kis érzelmi töltet kell, egy kis lökés, ami utat enged a belső vágyaknak.

Jó-e ez így? Kellet-e ez az embereknek? Valóban az ördög csábította oda Ádámot és Évát a Tudás Fájához? Ördögi tett volt-e ez, hogy megmutatta a nekik, hogy a változás szükségszerű, és a belső késztetést nem lehet a végtelenségig palástolni? Ha Isten teremtette és terelgette kettő darab emberi teremtményét, nem látta, hogy ez be fog következni? Ha saját képmására formált bennünket, nem gondolt bele, hogy ha benne megvan a vágy, akkor az bennünk is meglesz? Nem tudta, hogy az ösztön olyan késztetés, aminek még isteni erővel sem lehet gátat szabni? Miért?

Mert szabad az akaratunk!

Tőle kaptuk és okkal kaptuk, hogy azt tehessünk, amit akarunk. Vajon ha tudja Ádám és Éva, hogy száműzi őket az Úr, akkor is ettek volna a fáról? A következmény tudata gyengíti a vágyat? Nem. Aki megcsalja a ”szerelmét”, az pontosan tudja a következményeket, mégis megteszi. Önmagát az ember, képtelen teljes egészében meghazudtolni.

A tudás hatalom, és Isten félt, hogy az ember fölébe kerekedhet, mivel tudni fog, és aki tud, az nem hisz. Isten viszont, csak a hit által létezhet, nincs az a földi tudás, ami bebizonyítaná, hogy létezik, csupán a hit az, ami őt a mi szívünkbe pozícionálja, ezért kell az embernek hinnie, és ezért nem lett volna szabad sohasem tudnia.

Sajnos, a politikusok is ezt az isteni elgondolást használják, elpalástolandó azon törekvésüket, hogy zombivá butítsanak minket polgárokat, azokkal a minősíthetetlen televízió műsorokkal, amiket megengedetten nézhetünk. Közben pedig fokozatosan szívják el a pénzt a kultúrából, és az oktatásból, hogy megfelelő és engedelmes állampolgárokká váljunk, mire eljön az idő, hogy egy 1x1-es fülkében, a megfelelő és egyetlen rubrikába tegyük azt az x-et. Sajnálom őket is, és azokat is, akik ezt nem látják, csak elhiszik, hogy ez így van jól.

Elnézést kérek a politikai kitérő miatt, egyszerűen ez ide vág, és pártállás nélkül, pártatlanul gondolom azt, hogy minden politikus erre törekszik.

Még egy, illetve három gondolat, a bibliai párhuzamról.

Szó volt itt a tudás hatalmáról. Tipikus elem volt a filmben, amikor az emberek sorban álltak a könyvtár előtt, hogy végre elkezdhessenek olvasni, mivel mindaddig az összes könyv üres volt. Jennifert is ez a változás indította el az egyéni fejlődés útján, melynek folyományaként, egyik este kiolvasta élete első könyvét. Kicsit bizarr és rapid változásnak érzem, mivel egyetlen könyv hatására, néhány nappal később már egyetemre akart menni, emiatt pedig ő, végül nem tért vissza a saját valóságába. Ezt sajnos nem magyarázták meg a készítők, mint ahogy azt sem, hogyan nem tűnt fel senkinek, hogy Jennifer többé nem ment iskolába a saját valóságában, sőt, többé a színét sem látták.

A másik párhuzam abszolút didaktikus, szó szerint beletették az arcunkba a bibliai párhuzamot, amikor David barátnője, Margaret, leszakítja a fáról a színes almát, és átnyújtja Davidnek, hogy egyék belőle. Hát igen. Kissé túlzó, de abszolút jogos Ádám-Éva hasonlat.

A harmadik, az égő fa. A fa, ami akkor gyullad ki, amikor David pleasantville-i édesanyja a fürdőkádban átéli, élete első orgazmusát. Ez nem kifejezetten bibliai (égő csipkebokor), mint inkább mitológiai párhuzam, Prometheus és a tűz kapcsán. A tűz, mint a tudás szimbóluma, viszont ez a mitológiai párhuzam visszavet, egy keresztény vonatkozáshoz.

„Boldogok a tudatlanok, mert övék a mennyek országa” (eredetileg: Boldogok a lelki szegények, mert övék a mennyek országa). A Nyolc boldogság egyike, de ha úgy nézzük a filmet, mind a nyolc megtalálható benne. Pleasantville, akármelyik magyarázatot is nézzük, a tudatlanok és lelki szegények városa, és bizony övék a paradicsom, mert csak akkor élhet valaki tökéletességben, ha hisz, és nem tud. Ha hisz Istenben. Az ő esetükben Isten, maga az életforma, az elv, és ők ebben hisznek mindaddig, amíg a tudás be nem férkőzik a sorok közé, és meg nem látják, hogy az egyszerű és állandó elveken túl, sokkal nagyszerűbb, érdekesebb, izgalmasabb, vonzóbb és persze színesebb dolgok vannak odakint. Izgalmasabbak, mint az elv és az életforma, tehát a hit tárgya.

Az már egy másik kérdés, hogy a változás, a tudás, komoly áldozatokkal jár, és meg kell szenvedni mindazért, ami nem Pleasantville, és nem az elvek. A mi világunk a szenvedésre épül, nem a boldogságra. És itt kanyarodnék vissza a nyitó gondolathoz, hogy az embernek mindig az kell, ami nincs, soha nem az, ami megvan. Mi emberek, ebben a világban, a boldogságot hajszoljuk, azért teszünk mindent, mert reméljük, hogy egy nap, boldogok lehetünk. Olyasmit hajszolunk, ami igazán és teljesen, sosem lehet a miénk. Ez a tudat nem épp felemelő, de attól még igaz, higgyétek el nekem, nincs maradéktalan boldogság.

A pleasantville-i embereknek megvolt a boldogság, de a vágy, ott motoszkált bennük mindaddig, amíg az ördög ki nem hozta belőlük. Nem a nagy, gonosz patás, vasvillás. Csak a kisördög, a kis patás, a fejükben. Nem voltak kényszerítve ők sem, amit tettek, azt szabad akaratukból tették. Nem kellett nekik a boldogság, ők a boldogtalanságra vágytak, a mi életünkre, ami nem állandó, hanem állandóan változik.

Egy érdekesség, ami nagyon jól kapcsolódik ehhez a filmhez, és az ideológiához, ezért muszáj megosztanom. Éppen ma láttam egy műsort, ahol néhány világi fiatal beköltözhetett, egy úgymond paradicsomi közegbe.

Ma a Földön, bizonyára sok elszigetelt módon élő embercsoport igyekszik fenntartani, egyfajta állandóságot, békét, Paradicsomot, de az egyik leghíresebb ilyen csoportosulás, akik ezt isteni szinten űzik, azok az Amisok. Néhány angol fiatal, lehetőséget kapott, hogy öt hétre beköltözzön amis kolóniákba. Ahogy figyeltem ezt a műsort, eszembe jutott Pleasantville. Ez is olyan, csak ezek a kolóniák benne vannak a mi világunkban, éppen ezért érik őket behatások. Színesebbek a ruháik, nem úgy, mint a régi, az eredeti amisoknak. Ezek már liberális ”ordnungok”. Színes ruha, van színes lámpa a szekéren például. Az egyik angol gyerek megkérdezte a szekér tulajdonosát, hogy miért van színes lámpa a szekéren? Előírás, vagy a lányoknak akar imponálni vele. Természetesen az utóbbi. Aztán, bár nem használhatnak villanyáramot, van generátoruk és mosógépük. Plusz, a családfőnek nagyon megtetszett az egyik iPad, mivel még nem látott olyat. Kérdezte is a srác, hogy kipróbálná-e, mire mosolyogva megrázta a fejét.

KÉPMUTATÁS! Eltűnt, megszűnt. Nincs már igazi amis. Ezek a képmutatók vannak csak. Puritánul élnek, de ha bedobnád őket New York-ba egy hónapra, simán elfelejtenék az összes elvüket. Az egyik idős nő, tizennyolc évig nem is élt az amisok között, hanem elment, hogy ”éljen”. Aztán öreg korára egyedül maradt és visszajött, mert a közösség segít neki, ha már magatehetetlen lesz. Szép kis elvek, kicsit sem érdekből cselekszik. Elítélendő? Én nem ítélném el semmiért, csak a képmutatásért, de azért rögtön, az egész bandát. Azért, mert ott motoszkál bennük a vágy, az ösztön, amit képtelenek kiölni, inkább elnyomják magukban. Addig, amíg a következő, és következő, és sokadik generáció, már egyáltalán nem lesz amis. Az ember nem való, a Paradicsomba.

Visszatérve.

Ez a film nem azért jó, mert zseniális a forgatókönyv, vagy nagyszerűek a színészek, vagy kiváló a rendezés. Egyrészt nagyon jó az operatőri és vizuális effekt munka, a vágás, fényelés, szóval a technikai részek, illetve a smink-haj és kosztüm is kifogástalan, abszolút korhű. A színészek átlagosak, nincs egyetlen kiemelkedő alakítás sem. A forgatókönyv didaktikus, kissé túlzó, egyébként klasszikus nyolc szekvencia, kicsit felturbózva. A rendezés is szo-szo. Átlagos. A látványt leszámítva, nincsenek nagy bravúrok. A filmet Gary Ross írta és rendezte, aki Az Éhezők Viadala első részét is jegyzi rendezőként. A főbb szerepekben Tobey Maguire (David/Bud), Reese Witherspoon (Jennifer), William H. Macy, Joan Allen és Jeff Daniels (Mr. Johnson) láthatóak. Kétségtelenül kiváló gárda, de egyszerűen a karaktereik nem voltak annyira erősek, hogy nagy játékot lehetett volna belevinni a történetbe.

Mégis! Én szeretem ezt a filmet. Annak idején, amikor még volt kalóz HBO, akkor vagy százszor láttam, azóta viszont nem. Tehát úgy néztem most meg, mint egy új filmet, és meglepődtem, hogy mennyire, hogy mennyire Mégis!, ez a film. Azért jó, mert bár tele van kisebb-nagyobb hibákkal, mégis elképesztően elgondolkodtató. Az a rengeteg aspektus, amit belezsúfoltak, darabonként megér annyit, hogy írhatunk róla oldalakat. Az én tekervényeimet nagyon megmozgatta, bámulatos mennyiségű tudást rejt a történet, amihez nem árt némi előképzettség, ha érteni akarjuk az összes metaforát, illetve jelzés értékű momentumot. Persze sok amerikai kritikus azt sem tudja, ki az a Prometheus, vagy mi az a Nyolc boldogság, vagy, vagy, vagy. Bár nem ér annyit, mint film, én 9 pontot adtam rá, mert elgondolkodtatott. Valójában, olyan 7-8, ahogy a kritikusok is belőtték, és ez így rendben is van.

Én azt ajánlom mindenkinek, hogy nézze meg, legalább egyszer, és gondolkodjon el rajta. Szánjon rá időt, akár vitassa meg másokkal is, mert érdemes, és szerintem ez a film megérdemli az időt, mert megmutatja nekünk milyen az, ha nincs idő.

IMDB: 7,5/10

Rotten Tomatoes: 86% (Top Critics: 73%) / Közönség: 79%

Metacritic: Metascore: 71/100 / User score: 8.5

Nálam: 10/9

A Wall Street Farkasa – Money & Drugs & Sex, avagy a mámoros élet velejárói

Amikor a nyitó montázsban megláttam Leo-t, ahogy egy prosti segglyukából szívja ki a kokaint, éreztem, hogy ez egy jó film lesz. Sőt, elképesztő vágyat kezdtem érezni, hogy én is valami hasonlót akarok csinálni, mert ez aztán nem egy hétköznapi dolog, és bizonyára állati élvezetes lehet. Leo legalábbis állatira élvezte, biztos Jordan Belfort is élvezte annak idején, amikor ez valóban megtörtént vele.

Bár olvastam hideget, meleget is a filmről, alapvetően, nagy általánosságban, elmondható róla, hogy bemutatja azt az életet, ahogy az emberek (főleg férfiak) nagy része élni szeretne. Ha megkérdeznénk, biztosan sokan mondanák, hogy nem, ez nem igaz, ez durva, ez sok, meg morálisan ingoványos, meg etikátlan, meg bla… bla… bla. Persze. Közben belül, mindenki erre vágyik. Arra, hogy addig bírjon vedelni, meg kokszolni, meg kurvázni, amíg a gyomra, az agya, a szíve bírja, vagy amíg le nem szárad a farka. Ez is egy adottság, nem mindenki bírná ezt az életet, és az is igaz, hogy a gazdagság, nem feltétlenül hozza magával ezeket hordaléktényezőket. Lehet sok pénzed kokó, pia, kurvák nélkül is, de kérdem én, mi értelme? Mármint rendben van, amit Jordan Belfort művelt, az túlzás, egyértelműen. De azért én, meg akarom közelíteni, ezt a szintet. Tulajdonképpen, kicsit így kell élvezni az életet, így kell élvezni azt, ha sok a pénzed, ebből adódóan nagy a hatalmad, és bármit megtehetsz. Na azért nem pont így, egy picit szolidabban. Sajnos, hogy Jordan Belforttal elszaladt a ló. Mert a sziklaszilárd és csodálatraméltó, mindent bele elv és az eköré épített filozófia, bizony nem kapcsolóval működtethető. Aki eszerint él, az mindig így él, mindig izzanak a kemencék belül, folyamatos a termelés. Nem állhat le, nem tud, nem képes rá, nem is akarja, ebből adódóan. Még akkor sem állt le, amikor a sors felkínált egy menekülő utat, hogy büntetlenül kiszállhat. Mármint jogilag büntetlenül. Az ideológiát viszont, fel kellett volna adnia. Na, ez az, ami nem megy. Egy olyan erős jellemnek, mint ő, nem ment.

A történet szerint, Jordan Belfort egy feltörekvő ifjú, aki pályakezdő, frissházasként, elkezdi építgetni karrierjét a Wall Streeten, ahol rögtön az első napon, kóstolót kap a pénzvilág ”munkásainak”, alkohol és drogmámoros, pénzszipolyozó mindennapjaiból. Persze nem ugrik ebbe fejest egyből, ő úgy érzi, tisztán is lehet játszani. Aztán bedől a tőzsde, és új munkát kell keresnie, és a játék egyre mocskosabbá válik, a ”majdnem legális” új munkahelyén. Telik a zseb, nő az önbizalom és ekkor fut össze későbbi cégalapító társával Donnie Azoff-al, aki nyomban kilép asztalosi állásából, hogy Jordan-nel dolgozhasson. Aztán a dolgok gyorsan alakulnak, beindítják a cégüket, felfuttatják és eladják magukat úgy, mint akik ezer éve, vér profik a szakmában. És ez be is jön, aztán innentől kezdve dől a pénz, a drogok, a kurvák, de az egész mögött az ideológia a lényeg, hogy minden alkalmazottjukkal elhitetik, hogy semmi sem lehetetlen, és az az iroda már nem is iroda, hanem egy szentély, egy kegyhely, és az ő istenük bizony Jordan. Persze, a tőzsdefelügyelet rájuk száll, és az FBI is szaglászik, nyilván mindenkinek elkezd szemet szúrni a dolog, hogy itt túl gyorsan lett néhány suhancból milliomos. Közben Jordan megtalálja a második feleségét, és boldogan élnek, a sufniban néhány adag kokóval, gyógyszerrel, egypár kurvával, meg úgy húszmilliónyi piszkos pénzzel. És ahogy lennie kell, a dolgok szépen elkezdenek lefelé gurulni a lejtőn, de Jordan egészen a végéig nem omlik össze, állja a sarat, még rá is tesz egy lapáttal, és… a végét nem lövöm le, mindenki nézze meg, hogyan is végződik, ez a nagy kaland.

Nos az a helyzet, hogy egy olyan filmről, mint ez, vagy órákat lehet beszélni, vagy alig tudok mit mondani. Kielemezhetném percről percre, mert megérdemli, de ahhoz még egyszer meg kell néznem legalább. Ugyanis imádtam! Így aztán csak jókat mondanék most róla, az meg úgy nem túl kompetens. Ráadásul még friss a film, nem akarok spoilerezni sem, inkább kedvet csinálnék hozzá.

Jómagam, gyakorlatilag végigröhögtem a film maga három óráját, és nem tagadás, hogy egy picit lehetett volna rövidebb, és egy-két jelenet már-már túlzás volt, de (és ez egy nagy de) mindennek megvolt a helye és a jelentősége. Vállalta a film és a készítők, hogy igen, ez túlzás, nagyon túlzás, de ez az egész történetnek a lényege, ez a mérhetetlen túlzás, ezért kell ez bele. És kellett, és mindenhová kellett, és bassza meg, ha Leo nem kap Oscra-t, akkor most már kurva pipa leszek, mert eljátszani ezt a mérhetetlen mámort, azt, hogy olyannyira ki vagy ütve, hogy még földön kúszni is alig tudsz, a kocsiajtót is a lábaddal nyitod ki, de mégis vezetsz, hát ezt így előadni, ennyire zseniálisan, csak ő tudta. Igen, mondtam, hogy csak ömlengeni és segget nyalni tudok a film kapcsán, egyelőre, mert szerintem zseniális. Van, aki szerint Scorsese monumentális filmjei közül, ez a leggyengébb, szerintem a legerősebb. Persze, könnyen mondom ezt, kortárs mű lévén, mármint abszolút kortárs, mivel 21. századi teljes mértékben, a sztori is és maga a film is. A többi meg ugye régebbi, és nekem mást mond, mint az akkori kortársaknak. De akkor is. Egyszerűen körülírva, zseniális, csodás és kész.

Nincs írott score (filmzene) a filmben, szinte észrevehetetlen, mert egyébként van benne természetesen zene. (Scorsese kiváló szokása ez, amit az életrajzi, vagy megtörtént eseményeken alapuló filmeknél alkalmaz, és zseniális. Valami, amit Steve McQueen is megfogadhatott volna a 12 év rabszolgaság kapcsán)

Kitűnő vágás, korrekt operatőri munka (bár annyira röhögtem, hogy ezekre a technikai dolgokra nem is nagyon figyeltem), és egy felemelő forgatókönyv. Leo-t remekül fiatalították vissza huszonévessé, aztán finoman öregítették vissza. Első napja a Wall Street-en, konfekció öltönyben, megszeppenve, de izgatottan, majd ahogy kúszott felfelé és telt a zsebe, egyre kifinomultabb lett, ápolt bőr, szabott öltöny, klassz kocsi, szóval mind a kosztüm, mind a smink remek volt.

Én azt mondanám, ajánlás gyanánt, hogy aki végig bírta ülni seggel a Casino-t, vagy a Goodfellas-t (Nagymenők), az ezt is bírni fogja, de figyelmeztetek mindenkit, ez nem egy maffiafilm, mint az említett kettő. A főszereplő viszont itt is egy ”rosszfiú”, de mindenki neki drukkol, mert imádni valóan stílusos, de néha olyan, mint egy gyerek, aki képtelen felnőni (lásd a reggeli jelenetben, amikor a neje arcon önti az ágyban).

Ha már azt mondtam, hogy gyakorlatilag végigröhögtem, akkor azt is elárulom, hogy meg is könnyeztem egy helyütt a filmet. Bár nem volt, az a meghal a kiskutyám jelenet, de nekem annyira erős érzetet adott át a vásznon keresztül az egyik momentum, hogy bizony könnybe lábadt a szemem. És ez, ez a momentum, mondhatni borítékolta nálam azt, hogy maximális odaadással értékeljem ezt a filmet, mert ha egy film annyira jó, hogy végig szórakoztat, megnevettet, és közben annyira érzékeny is tud lenni, hogy akár sírnál is rajta, az egy tökéletes film. Nekem legalábbis. Még akkor is, ha túlzás.

Nézzétek!

Ennyi.

IMDB: 8,8/10

Rotten Tomatoes: 75% (certified fresh!) (Top critics: 70%) / Nézők: 79%

Metacritic: Metascore: 75 / User Score: 7.5

Nálam: 10-ből 13 pont! (tudom, hogy ez nem következetes pontozás, de leszarom)