Ennek a filmnek legalább négy, vagy öt aspektusa is van, aminek mentén be lehet mutatni. Én most egy fő irányt választok, de a többibe is beleszagolok. Nem egy mai darab, és bár nem ért el elég pontszámot az IMDB-n, hogy bekerüljön a Top 250-be, szerintem ott a helye. A néhol a Mátrix ideológiájával vetekedő, már-már klasszikussá váló film, egy filmtechnológiai gyöngyszem (ugyancsak Mátrix párhuzam), melynek egyetlen problémája az, hogy zsúfolt, emiatt pedig túlzó és enyhén didaktikus (magyarázó, oktató). De én szeretem, mert olyan pleasant (kellemes). (Spoiler alert!) (El van árulva a végkifejlet)

Valahogy az ember olyan, hogy képtelen nyugton ülni a seggén, és élvezni amije van. Nekünk embereknek, mindig más kell, mint ami van. Ha rövid a hajunk, hosszabbat akarunk, ha hosszú, akkor levágatjuk, ha nyár van és meleg, akkor hűvösebbet akarunk, ha hideg van és fel kell öltözni, akkor a nyár után siránkozunk.

Ha lenne egy isten, aki teremtette volna az embert, akkor az baromi jót mulatna, hogy mi, sok gyökér itt lent, mennyire idióták vagyunk. Aki szerint ő nem idióta, az még nagyobb idióta, senki nem bújhat ki ez alól, ez alól, az egy alól, biztosan nem.

És akkor adott egy hely valahol, ebben a végtelen multiverzumban, egy hely, ahol minden kellemes és állandó és úgyszólván tökéletes. Pleasantville. Úgy fordítanám, hogy kellemes hely, de nevezzük Tökélyfalvának. Tökélyfalván minden langyos. Lábvízfalvának is hívhatnánk. Egy zárvány ez, a béke szigete, ahol nincs idő, ahol a tökéletesség paradicsomi esszenciája csorog a városka (a Világ) érrendszerében. Az utak önmagukba fordulnak vissza, a tűzoltók még sosem láttak tüzet, hiszen csak fán ragadt kiscicákat kell menteniük. A kosárcsapat is mindig győz, mivel minden elhajított labda átesik a gyűrűn. Ki ne akarna itt élni? Egyetlen szépséghibája a helynek, hogy minden szürkeárnyalatos (köznapi néven fekete-fehér, avagy monokróm). Hát igen. Valamit, valamiért.

Ebbe az idilli helyzetbe csöppen bele a két fiatal, David és Jennifer, akik a mi hétköznapi világunkból teleportálódtak be, a tv-ben éppen menő Pleasantville sorozat-maratonba, a sorozatbeli család, fiú-lány testvérének a helyére. Mivel elromlott a tv távirányító, és a hirtelen ott termő szerelő egy különleges kapcsolót adott a fiataloknak. Igen, ezen a ponton még elég gyenge a történet, valahogy meg kellett oldani, hogy bejussanak Pleasantville-be, de lényeg, hogy megtörténik. Felesleges firtatni az okokat, klasszikus klisének köszönhetően nem juthatnak vissza, amíg a tv szerelő nem engedi (klasszikus klisé, hogy addig nem kerülnek ki a megváltozott helyzetből, amíg a jellemhibájukat, nem küszöbölik ki).

Innentől kezdődik a lényeg, ettől az első fordulóponttól. Gyakorlatilag, egy kissé módosított bibliai teremtéstörténetről van szó, Ádámról és Éváról, illetve, a teremtésüket követő árulásukról, melynek oka egészen egyszerűen, az emberi természet maga. Jelen esetben adott a Paradicsom (Pleasantville), és benne két kukac, akik lassan kikezdik ennek a valóságnak az ideológiáit, és ennek köszönhetően, egy igen szembeötlő változás indul meg. Tudniillik kiszínesedik a város.

Bár biztosan jó páran meg fognak szólni emiatt, de ami igaz, az igaz. Az egészet egy nő indítja el. Jennifer. A tini fruska, akinek igencsak viszket a vaginája, és aki elképesztően ki van akadva az öccsére és a helyzetre, amibe kerültek. David ugyanis mindent tud Pleasantville-ről (sorozatfüggő lévén), Jennifer viszont semmit, és utálja az egészet a kezdetektől. Davidnek látszólag nincs túlzottan ellenére a helyzet, és tudja, hogy ha beavatkoznak a dolgok természetes menetébe, a városka törékeny egyensúlya felborulhat. Ezért megkéri Jennifert, hogy randevúzzon a város szépfiújával, mivel a sorozat szerint, most ez a rész következik. Jennifer bele is megy, de bosszúból (és önmaga szórakoztatására) szeretkezik Skip-pel (akit a nemrég elhunyt Paul Walker alakít), a Szerelmesek Alléjában. Ezzel még nem is lenne baj, de Pleasantville-ben nem ismerik a nemiség fogalmát, ezért Skip még attól is kiborul, hogy feláll a farka. Ez a kis affér, elindítja a visszafordíthatatlan folyamatot.

A város és lakói, elkezdenek kiszínesedni, a kosárlabdacsapat veszít (bár nem tudjuk ki ellen, mivel nincs másik város Pleasantville-en kívül) és a többi.

Persze az író-rendezőnek volt esze, és a soviniszta vádakat elkerülendő, David karakterét is olyan helyzetbe hozta, ami aztán meggyújtotta a gyertya másik végét is. Mivel Davidnek hála, pleasantville-i anyja és a büfé vezetője találkoznak, ami normál esetben, nem következne be.

Egy szó, mint száz, a változás elkerülhetetlen.

Változás.

Az állandóság sosem hivatott örökké fennállni, mivel az egész világegyetem a folytonos, nem-folytonosságon alapszik, tekintve, hogy minden teremtményben működik a változás szükségszerűsége iránt érzett késztetés. Kiderül, hogy Pleasantville lakóinak, csak a lökés kellett, mivel a késztetés végig ott szunnyadt bennük, és hála a két jövevénynek, most felébredt az ösztön.

Igen, az ösztön.

Ez az a készség, mely miatt nem vagyunk hajlandóak nyugton ülni a seggünkön. A belső hang, amit nem is hallunk, ami arra indukál minket, hogy megtegyük, amit meg kell tennünk, ami szükségszerű, ami életcéljaink és feladataink véghezvitelét támogatja.

David egy ideig ellenáll, ő maga is úgy véli, hogy a változás szétzilálja Pleasantville-t. Jennifer pedig szorgosan munkálkodik azon, hogy minél klasszabbá tegye a városkát. De az első dominó már eldőlt, a változás elkezdődött, innen már nincs visszaút. Ezt végül David is belátja, főleg, miután szerelmes lesz az egyik helybéli lányba.

Ezen a ponton, elkezdtek bedobálni mindenféle ideológiát, mert ez a film, egy remek táptalaj bárminek a bemutatására. Jön egy kis rasszista, fasiszta, antiszemita ideológia, amikor elkezdik kiközösíteni a ”színeseket”. A nacionalista párttagok, kéz-kezet fog logója díszeleg a városháza nagytermében (és a zsakettek hajtásán), miközben az utcán égetik a tudás forrását, a könyveket, az új, fertőző ideológia, minden éghető darabját.

Aztán egy érdekes kép, amint a fiatalok a lerombolt büfében olvassák az új szabályokat, amik szerint élniük kell ezentúl, mint ahogy annak idején a zsidók hallgatták a rádióban az újonnan hatályba lépett zsidótörvényeket. Persze azért ebben a városban nincsenek haláltáborok, nem lőnek agyon senkit, csak alszik egyet a fogdán a két renitens elem, David és a büfés, Mr. Johnson. A film ”show down” (az utolsó nagyobb fordulópont egy filmben, ahol a jó leszámol a gonosszal) pillanata a tárgyalás, amikor David, végleg leszámol az ellenerővel és megmutatja, hogy mindenkiben ott munkálkodik az ösztön, hogy változzon, hogy színessé váljon, és ehhez csupán egy kis érzelmi töltet kell, egy kis lökés, ami utat enged a belső vágyaknak.

Jó-e ez így? Kellet-e ez az embereknek? Valóban az ördög csábította oda Ádámot és Évát a Tudás Fájához? Ördögi tett volt-e ez, hogy megmutatta a nekik, hogy a változás szükségszerű, és a belső késztetést nem lehet a végtelenségig palástolni? Ha Isten teremtette és terelgette kettő darab emberi teremtményét, nem látta, hogy ez be fog következni? Ha saját képmására formált bennünket, nem gondolt bele, hogy ha benne megvan a vágy, akkor az bennünk is meglesz? Nem tudta, hogy az ösztön olyan késztetés, aminek még isteni erővel sem lehet gátat szabni? Miért?

Mert szabad az akaratunk!

Tőle kaptuk és okkal kaptuk, hogy azt tehessünk, amit akarunk. Vajon ha tudja Ádám és Éva, hogy száműzi őket az Úr, akkor is ettek volna a fáról? A következmény tudata gyengíti a vágyat? Nem. Aki megcsalja a ”szerelmét”, az pontosan tudja a következményeket, mégis megteszi. Önmagát az ember, képtelen teljes egészében meghazudtolni.

A tudás hatalom, és Isten félt, hogy az ember fölébe kerekedhet, mivel tudni fog, és aki tud, az nem hisz. Isten viszont, csak a hit által létezhet, nincs az a földi tudás, ami bebizonyítaná, hogy létezik, csupán a hit az, ami őt a mi szívünkbe pozícionálja, ezért kell az embernek hinnie, és ezért nem lett volna szabad sohasem tudnia.

Sajnos, a politikusok is ezt az isteni elgondolást használják, elpalástolandó azon törekvésüket, hogy zombivá butítsanak minket polgárokat, azokkal a minősíthetetlen televízió műsorokkal, amiket megengedetten nézhetünk. Közben pedig fokozatosan szívják el a pénzt a kultúrából, és az oktatásból, hogy megfelelő és engedelmes állampolgárokká váljunk, mire eljön az idő, hogy egy 1x1-es fülkében, a megfelelő és egyetlen rubrikába tegyük azt az x-et. Sajnálom őket is, és azokat is, akik ezt nem látják, csak elhiszik, hogy ez így van jól.

Elnézést kérek a politikai kitérő miatt, egyszerűen ez ide vág, és pártállás nélkül, pártatlanul gondolom azt, hogy minden politikus erre törekszik.

Még egy, illetve három gondolat, a bibliai párhuzamról.

Szó volt itt a tudás hatalmáról. Tipikus elem volt a filmben, amikor az emberek sorban álltak a könyvtár előtt, hogy végre elkezdhessenek olvasni, mivel mindaddig az összes könyv üres volt. Jennifert is ez a változás indította el az egyéni fejlődés útján, melynek folyományaként, egyik este kiolvasta élete első könyvét. Kicsit bizarr és rapid változásnak érzem, mivel egyetlen könyv hatására, néhány nappal később már egyetemre akart menni, emiatt pedig ő, végül nem tért vissza a saját valóságába. Ezt sajnos nem magyarázták meg a készítők, mint ahogy azt sem, hogyan nem tűnt fel senkinek, hogy Jennifer többé nem ment iskolába a saját valóságában, sőt, többé a színét sem látták.

A másik párhuzam abszolút didaktikus, szó szerint beletették az arcunkba a bibliai párhuzamot, amikor David barátnője, Margaret, leszakítja a fáról a színes almát, és átnyújtja Davidnek, hogy egyék belőle. Hát igen. Kissé túlzó, de abszolút jogos Ádám-Éva hasonlat.

A harmadik, az égő fa. A fa, ami akkor gyullad ki, amikor David pleasantville-i édesanyja a fürdőkádban átéli, élete első orgazmusát. Ez nem kifejezetten bibliai (égő csipkebokor), mint inkább mitológiai párhuzam, Prometheus és a tűz kapcsán. A tűz, mint a tudás szimbóluma, viszont ez a mitológiai párhuzam visszavet, egy keresztény vonatkozáshoz.

„Boldogok a tudatlanok, mert övék a mennyek országa” (eredetileg: Boldogok a lelki szegények, mert övék a mennyek országa). A Nyolc boldogság egyike, de ha úgy nézzük a filmet, mind a nyolc megtalálható benne. Pleasantville, akármelyik magyarázatot is nézzük, a tudatlanok és lelki szegények városa, és bizony övék a paradicsom, mert csak akkor élhet valaki tökéletességben, ha hisz, és nem tud. Ha hisz Istenben. Az ő esetükben Isten, maga az életforma, az elv, és ők ebben hisznek mindaddig, amíg a tudás be nem férkőzik a sorok közé, és meg nem látják, hogy az egyszerű és állandó elveken túl, sokkal nagyszerűbb, érdekesebb, izgalmasabb, vonzóbb és persze színesebb dolgok vannak odakint. Izgalmasabbak, mint az elv és az életforma, tehát a hit tárgya.

Az már egy másik kérdés, hogy a változás, a tudás, komoly áldozatokkal jár, és meg kell szenvedni mindazért, ami nem Pleasantville, és nem az elvek. A mi világunk a szenvedésre épül, nem a boldogságra. És itt kanyarodnék vissza a nyitó gondolathoz, hogy az embernek mindig az kell, ami nincs, soha nem az, ami megvan. Mi emberek, ebben a világban, a boldogságot hajszoljuk, azért teszünk mindent, mert reméljük, hogy egy nap, boldogok lehetünk. Olyasmit hajszolunk, ami igazán és teljesen, sosem lehet a miénk. Ez a tudat nem épp felemelő, de attól még igaz, higgyétek el nekem, nincs maradéktalan boldogság.

A pleasantville-i embereknek megvolt a boldogság, de a vágy, ott motoszkált bennük mindaddig, amíg az ördög ki nem hozta belőlük. Nem a nagy, gonosz patás, vasvillás. Csak a kisördög, a kis patás, a fejükben. Nem voltak kényszerítve ők sem, amit tettek, azt szabad akaratukból tették. Nem kellett nekik a boldogság, ők a boldogtalanságra vágytak, a mi életünkre, ami nem állandó, hanem állandóan változik.

Egy érdekesség, ami nagyon jól kapcsolódik ehhez a filmhez, és az ideológiához, ezért muszáj megosztanom. Éppen ma láttam egy műsort, ahol néhány világi fiatal beköltözhetett, egy úgymond paradicsomi közegbe.

Ma a Földön, bizonyára sok elszigetelt módon élő embercsoport igyekszik fenntartani, egyfajta állandóságot, békét, Paradicsomot, de az egyik leghíresebb ilyen csoportosulás, akik ezt isteni szinten űzik, azok az Amisok. Néhány angol fiatal, lehetőséget kapott, hogy öt hétre beköltözzön amis kolóniákba. Ahogy figyeltem ezt a műsort, eszembe jutott Pleasantville. Ez is olyan, csak ezek a kolóniák benne vannak a mi világunkban, éppen ezért érik őket behatások. Színesebbek a ruháik, nem úgy, mint a régi, az eredeti amisoknak. Ezek már liberális ”ordnungok”. Színes ruha, van színes lámpa a szekéren például. Az egyik angol gyerek megkérdezte a szekér tulajdonosát, hogy miért van színes lámpa a szekéren? Előírás, vagy a lányoknak akar imponálni vele. Természetesen az utóbbi. Aztán, bár nem használhatnak villanyáramot, van generátoruk és mosógépük. Plusz, a családfőnek nagyon megtetszett az egyik iPad, mivel még nem látott olyat. Kérdezte is a srác, hogy kipróbálná-e, mire mosolyogva megrázta a fejét.

KÉPMUTATÁS! Eltűnt, megszűnt. Nincs már igazi amis. Ezek a képmutatók vannak csak. Puritánul élnek, de ha bedobnád őket New York-ba egy hónapra, simán elfelejtenék az összes elvüket. Az egyik idős nő, tizennyolc évig nem is élt az amisok között, hanem elment, hogy ”éljen”. Aztán öreg korára egyedül maradt és visszajött, mert a közösség segít neki, ha már magatehetetlen lesz. Szép kis elvek, kicsit sem érdekből cselekszik. Elítélendő? Én nem ítélném el semmiért, csak a képmutatásért, de azért rögtön, az egész bandát. Azért, mert ott motoszkál bennük a vágy, az ösztön, amit képtelenek kiölni, inkább elnyomják magukban. Addig, amíg a következő, és következő, és sokadik generáció, már egyáltalán nem lesz amis. Az ember nem való, a Paradicsomba.

Visszatérve.

Ez a film nem azért jó, mert zseniális a forgatókönyv, vagy nagyszerűek a színészek, vagy kiváló a rendezés. Egyrészt nagyon jó az operatőri és vizuális effekt munka, a vágás, fényelés, szóval a technikai részek, illetve a smink-haj és kosztüm is kifogástalan, abszolút korhű. A színészek átlagosak, nincs egyetlen kiemelkedő alakítás sem. A forgatókönyv didaktikus, kissé túlzó, egyébként klasszikus nyolc szekvencia, kicsit felturbózva. A rendezés is szo-szo. Átlagos. A látványt leszámítva, nincsenek nagy bravúrok. A filmet Gary Ross írta és rendezte, aki Az Éhezők Viadala első részét is jegyzi rendezőként. A főbb szerepekben Tobey Maguire (David/Bud), Reese Witherspoon (Jennifer), William H. Macy, Joan Allen és Jeff Daniels (Mr. Johnson) láthatóak. Kétségtelenül kiváló gárda, de egyszerűen a karaktereik nem voltak annyira erősek, hogy nagy játékot lehetett volna belevinni a történetbe.

Mégis! Én szeretem ezt a filmet. Annak idején, amikor még volt kalóz HBO, akkor vagy százszor láttam, azóta viszont nem. Tehát úgy néztem most meg, mint egy új filmet, és meglepődtem, hogy mennyire, hogy mennyire Mégis!, ez a film. Azért jó, mert bár tele van kisebb-nagyobb hibákkal, mégis elképesztően elgondolkodtató. Az a rengeteg aspektus, amit belezsúfoltak, darabonként megér annyit, hogy írhatunk róla oldalakat. Az én tekervényeimet nagyon megmozgatta, bámulatos mennyiségű tudást rejt a történet, amihez nem árt némi előképzettség, ha érteni akarjuk az összes metaforát, illetve jelzés értékű momentumot. Persze sok amerikai kritikus azt sem tudja, ki az a Prometheus, vagy mi az a Nyolc boldogság, vagy, vagy, vagy. Bár nem ér annyit, mint film, én 9 pontot adtam rá, mert elgondolkodtatott. Valójában, olyan 7-8, ahogy a kritikusok is belőtték, és ez így rendben is van.

Én azt ajánlom mindenkinek, hogy nézze meg, legalább egyszer, és gondolkodjon el rajta. Szánjon rá időt, akár vitassa meg másokkal is, mert érdemes, és szerintem ez a film megérdemli az időt, mert megmutatja nekünk milyen az, ha nincs idő.

IMDB: 7,5/10

Rotten Tomatoes: 86% (Top Critics: 73%) / Közönség: 79%

Metacritic: Metascore: 71/100 / User score: 8.5

Nálam: 10/9

Review, de hosszú lesz!

Nehéz beszélni erről a filmről, mert egy érzékeny témát érint. Pedig nem kéne, hogy az legyen. Hogy érzékeny téma legyen. Ez a téma, aktuális, hétköznapi. Ma is folyik, csak eufemizálva lett. Nincs korbács például. Helyette éhhalál van. Azért sem kéne, hogy az legyen, mert sokkal többről kéne, hogy szóljon, mégis csőszerűen mutatja meg a lényeget. Csőszerű, mert csak, és kizárólagos. Ragszolgaság, elnyomás, kizsákmányolás, ez csak Amerikában lehet, lehetett, csak ott történt, és csak a feketékkel. Kész. Súlyos, persze, probléma, volt is, és az is, de van, más is.

Brazíliában, a narancsszüretelők, az életükért dolgoznak. Ha nem teljesítik a kvótát, minden áldott nap, akkor másnap, már nem kell bemenniük dolgozni. Ha nem dolgoznak, nem lesz mit enniük, nem lesz hol lakniuk. Ebben a társadalomban, illetve jelen emberi létformánkban, az életben maradás feltétele, ez a két tényező. Alvás és evés. Máshoz nem értenek, szednek. Kúsznak a földön, a sárban, szedik a narancsra kevéssé hasonlító, zöldes-sárgás gömbformákat, lentről, fentről, leesett, nyomott, amorf, néha ép. Narancs. Vacak. Lé-narancs. Ezt szedik. Felszedi a narancsot, beteszi a ládába, azt elviszik, préselik, cukrozzák, hígítják, dobozolják. Kockásítják a gömböket. A szedő, a levet, sosem látja. Ott van előtte, be van zárva a gyümölcsbe, de közelebb sosem jut hozzá. A brazilok, nem isznak narancslevet. Mi, többiek, mi igen. Ők, értünk szenvednek.

Önkéntes rabszolgák, szerződéses szenvedés ez, a szabadság, kénytelen, de szükségszerű elcsomagolása. Megfogom a szabadságom, összehajtogatom, beteszem a komódba, betolom. Nem az én komódom, a hajcsáré. Beteszem, és az övé. Persze, bemehetek, kivehetem, széthajthatom, felhúzhatom egy zászlórúdra, mutogathatom. Az enyém, a szabadságom. Szabad leszek akkor is, amikor a kiéhezett, ázott holttestemet elhúzzák a zászlórúd lábától. Halott, de szabad. Rabszolga, de él. Elvek. Olyan, mint a rullett asztal. Van piros és fekete. Ötven százalék. De mindig a ház nyer. Választhatsz, nyerhetsz, vagy veszíthetsz, ezt választhatod, de bárhogy is van, valaki másnak, aki nagyobb nálad, aki feletted áll, annak mindig jó. Te elhiszed, hogy nyerhetsz is, ő viszont tudja, hogy sosem fogsz. Feletted áll, hatalma van, amit rajtad gyakorol, mert megteheti. Hinnie sem kell, tudja, hogy megteheti.

Régen is tudták. Tudták, hogy a rabszolga, mint egy tárgy, mint egy haszonállat, egy ”lábasjószág” (ahogy a filmben is elhangzik), a tulajdonuk. Fizettek érte, joguk van tehát azt tenni a tulajdonukkal, amit akarnak. Törvény adta jogukban áll. Mi több, vették a bátorságot, és azt mondták, Isten adta joguk. Épp ezért, tetteik, a tulajdonukban állókon végrehajtott cselekedeteik, nem minősülhetnek bűnnek. Ezek nem emberek, ezek rabszolgák, ez itt, ez az én tulajdonom. Ez volt. Régen volt. Ez van, most is van. Ma úgy mondják, munkás. Ez a munkás, az alkalmazottam. Szerződése kötelezi. Nem kényszer, önként választotta, nem érte presszió. Dolgozik, teljesít, vagy elmegy. Ez a munkás, az én alkalmazottam. Az enyém. Munkájának feltételeit jogomban áll, a számomra és az üzlet számára legelőnyösebb módon kialakítani és módosítani, bármikor, amikor az szükségszerű, az én hasznom, a vállalkozás hasznának szempontjából. A filmben az volt, hogy aki nem teljesítette a napi gyapot kvótát, a kétszáz egységet, akkor az, korbácsot kapott. Kikötötték és korbács. Humánus nem? Élhetett tovább, és dolgozhatott is. Ma, ha nem teljesítesz, mehetsz és meghalhatsz, ahol akarsz. Még élhetsz egy kicsit, de nem dolgozhatsz, mész és halsz.

Kérem szépen, én nem látok itt mást, mint a régi idők eufemizmusát. Hiszen mi ez? Ez nem rabszolgaság! Ez megfizetett kétkezi munka. Adott körülmények között. Így van, tiszta sor. Nem rossz ez, csak éppen nem jó. És ez, egyetlen elmaradott társadalom, egyetlen példája. Mi van a gyerekmunkásokkal, vagy a rizsszedőkkel? Vagy, vagy, vagy. Mi van a kommunizmus sújtotta Európával, vagy a diktatórikus hatalom alatt ”élő” közel keleti országokkal? Azokkal mi van? Csináljunk arról is filmet? Nem kéne arról is filmet csinálni? Nem kéne mindegyikről filmet csinálni? Hány filmbe férne ez bele? Országonként, helyzetenként, mondjuk, legyen ezer film. Annyi már biztosan született az amerikai rabszolgaságról is. A többi is megérdemel annyit. Persze, ’56-ól is született már megannyi film. Persze. Azokat zömmel mi láttuk, mi magyarok, mi értjük, rólunk szól, nekünk, mást nem érdekelhet, nem érti, nézi, látja. Mi ez? Tankok. Lőnek. Halnak. Lyukas zászló. Nézi, nem érti. Mi ez? Forradalom? Polgárháború? Egy amerikainak mi ’56? Vagy ki neki a rizsszedő? A rizst, azt szedik? Vízben állva szedik a rizst? Ha nem szedik, akkor nem lesz leszedve, akkor ott marad, tönkre megy, akié a föld, az csődbe megy, a munkás haza megy, lefekszik a földre, a porba, és éhen hal. Ő legalább eheti a rizst, amit leszed. Amíg tart. Nem úgy, mint a narancsszedő. Az csak szedi. Csak szedi. Most már, kissé el vagyok ragadtatva. Elragadott, a téma súlya.

Ez a film, engem nem talált szíven. Zavartalanul ettem, a kissé elsózott popcornt, miközben egy ember, a nyakánál fogva lógott egy kötélen, fél napon keresztül, egy fa ágán. Annyira nem érdekelt, mint azokat, akik mögötte jöttek mentek, mint ahogy a gyerekeket sem érdekelte, amint tőle, alig tíz méterre fogócskáztak. Valahogy, nem volt elég súlyos. Nagyon hamar vitték el rabszolgának Solomon Northup-ot és nagyon hamar megverték, de nem fájt. Nem fájt, ahogy verték. Nem tudtam megszeretni ezt a karaktert. Egy kritikában olvastam, hogy Solomon személye végig, kissé passzív volt. Nézte, ami történik vele, de nem volt elég élő. És tényleg nem volt az. Kívül állt, mintha egy üvegen át nézte volna a saját filmjét. Pedig ez, egy kemény film, van benne durvaság, de nem féltem és nem féltettem Solomon-t. Tudtam, hogy nem halhat meg. Tudtam, hogy tizenkét év után majd kiszabadul. Ez nem spoiler, ezt szerintem mindenki sejtheti a címből, hogy nem az a vége, hogy tizenkét év után fejbe lövik, mert akkor hogyan írta volna meg a könyvét. Mivel tudtam, hogy kiszabadul, így csak várnom kellett, de nem izgultam igazán. Nem emelkedett meg a pulzusom, nem járt a lábam, csak néztem. Több olyan pillanat volt, amikor elszorulhatott volna a szívem. Például, amikor az egyik fekete nőtől, elszakítják a gyerekeit. Igen, akkor azért az, kicsit megérintett, de nem sajnáltam igazán. Nem éreztem át, a fájdalmát. A film, ottmaradt a vásznon, és nem szivárgott bele a szívembe, a lelkembe, nem mart belém. Lehet, hogy bennem van a hiba. Pedig nem vettem üdítőt a popcorn mellé, hogy frusztráltabb legyek, amikor már kiszárad a szám, és nincs mit innom. De ez sem segített.

Nekem, a Django Elszabadul, egy sokkal megrázóbb filmélmény volt. Persze, imádom Tarantinot, a stílusát, és ez már prekoncepció, elfogult vagyok és voltam, de akkor is jobb volt. Ütött. A karakterek is és a szituációk is. Brutálisabb volt, kegyetlenebb, pedig az nem egy megtörtént eset, az egy fikció, és mégis, életszagúbb volt, hatásosabb volt. Jobb színészek? Lehet. Gazdagabb karakterek? Ó, igen! És igen, a lehetetlen helyzetek is segítettek, nyilván, a fikció sokkal inkább illúzív, és épp ezért hitelesebbnek tűnik. Ugyan a Django is, csak a fekete rabszolgaságról szól, de azzal, hogy ott van a német karakter, azzal már felborít egy egyensúlyt, kiszínezi a klisét, javítja. A Django is, bőven a kilencszázas évek előtt játszódik, de Schultznak köszönhetően megkapjuk a külföldi utalást, a német hőstörténet, amit elmesél, szintén erősíti mindezt. Egy fricska, hogy a világ későbbi fajgyűlölő nemzetének, egyik tagja ment meg valakit, egy gyűlölt, kívülálló fajból valót. Micsoda kontrapozíció ez. Parádés irónia. Tudom, hogy egy meglévő, életből vett történetbe, nem lehet önkényesen belepakolni egy európai karakter, hogy kreáljunk egy ilyen kontrasztot, ez nem a film, ez a történet hibája, tudom. De… de, de, de.

Biztos valamit félreértettem, biztos keményebbhez szoktam, biztosan túl szigorú vagyok, és valamit nem akarok rendesen látni.

Ennek ellenére, ez egy nagyon szép film volt. Nem csodálkoznék rajta, ha az operatőr Oscar-t vinné. Kiváló fotográfia. Remek kompozíciók, szép világítás, bár itt is beleestek abba a hibába, hogy az elején ellőttek mindent, aztán a végére már maradtak a hagyományos beállításoknál. Kár, pedig még elnéztem volna ezeket a művészfilmes beállításokat.

A zene

Na, hát Hans Zimmer, most azért kicsit ellustázta a dolgot. Az egyik fő zenei motívuma a filmnek, az az ’Inception’ ’Time’ című tételének az alapja, illetve annak, egy picit módosított változata volt. Nem tudtam, hogy Hans Zimmer, egészen a stáblistáig. De egész végig azon rágódtam, hogy basszus, ez a valaki, aki a zenét szerezte, lenyúlta a Zimmer zenéjének alapját, és kicsit átdolgozta. Ja. Igazam volt. Ő maga volt az. Értem én, hogy ami jó, az jó, és ha magától ”lop”, az még belefér, de basszus. Ez akkor is durva. Szerintem. Ettől eltekintve, nagyon jó volt a zene, ahol volt. DE!

Én speciel helyenként nagyon hiányoltam, máshol meg sokalltam a zenét. Ha én rendeztem volna ezt a filmet, megkockáztatom, hogy nem írattam volna hozzá zenét. Ellenben többet játszattam volna a karakteremet. Mivel egy hegedűművészről van szó, én biztos, hogy játszattam volna, sokat. Helyette Hans próbált ügyeskedni, ahol hagyták. Nagyon nagy kár ezért is.

Vágás, kosztüm, smink

Oké. Kosztüm korhű, rendben volt, ez nem egy Anna Karenina. De megfelelő volt minden. A maszkok/sminkek rendben voltak, a korbácsütések, az ütésnyomok, szépen voltak kivitelezve. Mondjuk, én nem láttam meg Solomon Norhtup-on, hogy öregedet volna tizenkét évet. Lehet, hogy ezt is elnéztem, nekem nem tűnt fel. És ha már itt tartunk, ha már arról beszéltem, hogy nem elég súlyos, akkor ez az időre is nagyon igaz. Fel sem tűnt, a tizenkét év. Nem tudom, hogy milyen hosszú a könyv és mennyire részletes, de az biztos, hogy állati sokat húztak belőle, mire filmre vitték. Érezhető volt, hogy hol hagytak ki brutálisan sokat, két rész között. Illetve, nem volt jól tagolva sem a film, nem éreztem a három felvonást, hanem belecsaptunk a lecsóba, elég hamar és aztán kitartottuk az ’A’ hangot jó hosszan hagytuk zengeni, aztán lehalkítottuk és vége lett. Ennek a filmnek a görbéjén nem lenne sok hegy és völgy. Kicsi a film amplitúdója, hogy így mondjam. Egyébként, ez kicsit a vágás hibája is. Oké volt, a vágás, de nem volt kifejezetten jó. Nem volt elég hatásvadász, hiányoztak a hirtelen vágások, a megfelelő helyeken.

Színészek

A kimondhatatlan nevű Chiwetel Ejiofor, közepes volt. Ügyes színész, nem tagadom, de nem ájultam el. Ellenben Michael Fassbender. Zseniális volt. Nagyon jól játszott végig. Brad Pitt, ugyan csak egy cameo-ra ugrott be, de szerintem még így is jobb volt, mint a főszereplő. Jó, azért ez talán túlzás, de baromi jó volt. Nem tudom, hogy a rendező Steve McQueen, miért választotta ezt a színészt. Mármint Chiwetel Ejiofor-t. Sokkal jobb fekete színészek is vannak, mint ez a figura, akik szerintem hitelesebbek lettek volna. Ha már szóba került.

Rendezés

Akármilyen is a sztori, sok múlt a rendezésen. Sok a megkérdőjelezhető döntés, az indokolatlannak tűnő választás. Nem értem. Nagyon nagyot akartak létrehozni, de túl sokat markoltak. Túl sokat markolt a rendező.

Mégis azt mondom, hogy jó film. Rengeteg a hibája, de összeállt, és egy egészen jó film lett belőle. Kissé bizonytalankodva, de azért nyolc pontot megérdemel. Nem ajánlom moziban. Vagy akkor Cinema City. Ne kis gagyi vásznon nézze senki. A Mi Mozink Lurdy, sajnos elmarad a Cinema Citytől, sok tekintetben, de a vászon mérete mindenképp perdöntő, és engem speciel zavart. Aki bírja a keményebb, nyersebb, komoly hangvételű és nehéz filmeket, az nézze meg. Aki szereti a drámát, nézze meg. Aki szerette a Django-t, az nézze meg, hasonlítsa össze. Azt mindenképp elismerem, hogy a vége ütött és megmarkolt engem is, már-már könnyfakasztó volt, és igen, ha másért nem is, de ezért megérte moziban látni. Szóval nem ajánlom moziban, csak annak, aki fel van készülve rá, és annak, aki a megfelelő helyen nézi. Máskülönben csalódás lehet. Máskülönben félre lesz ítélve a film. Kicsit én is félreítélem talán, de én szigorú vagyok. Lehetett volna jobb, de így sem volt ez rossz. Majd megnézem még egyszer, hátha akkor jobban megérint.

IMDB: 8,7/10

Rotten Tomatoes: 97% (Top Critics: 98%) / Közönség: 93%

Metacritic: Metascore: 97 / User Score: 8

Nálam: 10/8

Ez az első elemzésem. Szándékosan nem kritikának nevezem, mert bár kritizálom a filmet, kritizálom a hibáit, mégis keresek benne egy fonalat, amit végigkövetek az írás folyamán, aminek mentén kibontom a film hibáit és erényeit. Előre szólok, hogy ez hosszú lesz! Azért, mert ez az első, és ebben minden érzésem benne van, másrészt, mert nagyon hatott rám a film ereje, harmadrészt, mert a film maga is baromi hosszú. És természetesen SPOILER ALERT (tehát le van lőve majdnem minden poén a filmből).

Enjoy!

Adéle élete, maga a "szerelem”? Avagy a kék a legmelegebb szín

Vegyes. Alapvetően jó érzéseim vannak a filmmel kapcsolatban, mégis sokszor a fejemet fogtam a kissé szájbarágós megoldások miatt. Szerencsére, több erős és jól eltalált jelent volt a filmben, mint amennyi banális. A tizenkilenc éves Adèle Exarchopoulos, zseniálisan játssza el a tizenhat-tizennyolc éves Adéle-t. Maszatosan eszik, be nem áll a szája evés közben, szabályosan zabálja az ételt. Kelekótya, keszekusza, álmodozó, leginkább mélázó. Nekem kicsit, túl sokat mélázó. Szájtáti. Az elején még értem, aztán már sok. Mégis, még egyszer: zseniális, ahogy önmagát adja. Pontosan így képzelem el a tizennyolc éves Adèle Exarchopoulos-t otthon is, ahogy (szájtátva) alszik, maszatos a szája, értetlenkedve szemléli, hogy tetszik egy srácnak.

Aztán jön egy klasszikus elem. A kissé hosszúra nyúló tanóra jelenetben, feldobják a témát, miszerint milyen is a szerelem első látásra. Majd (hosszú percekkel és töltelékekkel később) meglátjuk Adéle-t, ahogy "beleszeret” első látásra, a kék hajú, kék szemű Emma-ba, az utca kellős közepén. Ajjaj! Persze, ki ne kívánná meg a másik nem szemére való példányát, az utcán. Naponta megesik. Megkívánjuk. Egy őrjítő légyott ereéig. De azért nem szeretünk bele? Ki ő? Mi ő? Letaglózhat valakinek a puszta megjelenése, de még tizennyolc évesen sem bocsátkozunk messzemenő következtetésekbe, egy vadidegen kapcsán, akit akkor látunk először. Viszont az irodalom iránt bolonduló Adéle, nyilván úgy véli, ez a testi vágy, már maga a szerelem. Erre persze önmaga cáfol rá, amikor az éjszaka folyamán álmában önkielégít, miközben a lányról álmodik (vagy fantáziál? Álmában az ember, ritkán nyúl magához fizikálisan, persze nem voltam még felajzott tini-lány). Álmodik, majd felriad, és nem érti, hogy ez most mi. Ellensúlyozásként összejön a sráccal, akinek tetszik. Azt nem tudom, hogy ez mennyire tipikus reakció egy látens homoszexuálistól. „Basszus! Lehet, hogy meleg vagyok? Nem, az nem lehet! Gyorsan szexelek egy sráccal!” Gyorsan! Két randi és szex. Tizennyolc évesen. Azt reméltem, hogy legalább szűz. De annyira természetesen ült rá a srác hímtagjára, mintha egy felnőtt film üdvöskéje lenne a huszadik forgatásán. Viszont milliószor jobban játszotta el a színésznő azt a kissé kelletlen, bizonytalan, álságos szeretkezést, mint ahogy egy pornófilm színésznő próbálja az ellenkezőjét adni az embereknek. Zseniális. Aki látott már nőt megjátszani a "jó” szexet, az pontosan tudja és érzi, hogy bizony, ez most csúnyán belehazudik a srác arcába, amikor azt mondja, hogy csodálatos volt. A férfi, abban a helyzetben elfogadja ezt a választ. Mit tehet? Azt hiszi, hogy szereti a lányt. És ami még rosszabb, azt hiszi, hogy a lány is szereti. Szerencsétlen hamar lapátra kerül. Két randi, egy aktus, majd szakítás és a srác sír. Mi ennyit tudunk róluk, bár lehet, hogy azért ez több volt, de nekünk ennyit mutattak. De miért sír? Miért sír a lány előtt? Egy ilyen sekélyes testi kapcsolat után? Talán túlzás.

A lány is sír. Otthon, egyedül. A lányok, mindenen tudnak sírni. De az nem világos, hogy azért sír, mert vége lett, ennek a semmitmondó kapcsolatnak, vagy azért, mert belül vívódik, hogy meleg, vagy nem meleg? Aztán jön egy csók, egy lánytól. Nem a kékhajútól. Azt hiszi, hogy ez lehet már egy kapcsolat, de tévedés volt, csak „a pillanat heve”, ahogy a másik lány mondja. Érdekes iskolába jár ez az Adéle. Lányok csókolgatják egymást, a pillanat hevében az udvaron, a legjobb barátja (fiú), szintén meleg, ő maga, pedig nem tudja, mit is akar. Kicsit mindenki identitás zavaros. Én értem a tinédzser kor bizonytalanságát szimbolizáló helyzeteket, embereket. Új életszakasz, váltás, vége az iskolának, irány az élet, most mi lesz érzés. Coming of age-nek mondják. Értem, de ez megint egy: Túlzás!

A legjobb (meleg) barát (aki később rejtélyesen eltűnik a színről), elviszi Adéle-t egy meleg bárba. Ahol inkább fiúk vannak, ezért Adéle átvándorol a női szakaszhoz, egy másik bárba, kb. kétsaroknyira. Kétsarkonként van egy meleg bár Franciaországban. Mit ad isten, itt találkozik újra a kékhajú lánnyal, Emmával. És innentől már jogos a "szerelem”. Bár veszettül kívánják egymást, ez lerí róluk, mégis inkább fecsegnek egy sort, üresen, semmitmondó dolgokról, mint a "szerelmesek”. Persze Emma, aki (ki tudja mennyivel) idősebb, nem egyedülálló, de ez nem zavarja, és újra találkozik Adéle-el, többször is.

Közben Adéle-t, az iskolában megbélyegzik, hogy meleg. Gyakorlatilag ettől a ponttól, már elkezd elsekélyesedni, Adèle Exarchopoulos játéka, mivel végig ugyanaz a kifejezéstelen, mélabús, bambuló arc köszön vissza ránk, bármilyen helyzetben találjuk is. Sokban emlékeztet Kristen Stewart semmitmondó arckifejezésére és játékára, bár még így is klasszisokkal jobb. Ugyanis, amikor közösen játszik az Emma-t alakító Léa Seydoux-val, akkor elképesztően jó. Nagyon sokat erősít Adèle Exarchopoulos játékán partnere, egyébként briliáns jelenléte. Ez igaz a karakterekre is. Adéle gyakorlatilag csak Emma mellett él. Csak mellette boldog, csak vele teljes, és ez jól látszik végig.

A leszbikus szex jelenet(ek). Nos, a történet itt lerántja a leplet a "szerelemről”. Arról az "érzésről”, aminek olyan sokan tulajdonítanak olyan sokat. De miről is beszélünk? Érzés? Érzelem? Naivitás lenne azt hinni, hogy a szerelem, az érzelem, vagy érzés. Érzés, abban az értelemben, hogy érzünk valamit, ha ránézünk a másikra. Ellenben, ez nem érzelem. Ez vágy. Ez sóvárgás, ez elképesztően erős törekvés a kielégülésre. Specifikáljuk, hozzátársítjuk a vágyunkat egy személyhez, tárgya lesz ez a személy a vágyunknak. Épp olyanná válik, mint egy közönséges tárgy. Így is mondjuk: Én, szeretem Ő-t. A nagy Ő, csupán tárgy lesz vágyunkat kifejező mondatunkban. Egy új kocsi, tv, okostelefon.

Idézzünk fel egy ilyen esetet, emléket. Megvan az új tárgyunk. Maradjunk a telefonnál. Az új telefon. Mit teszünk? Ha lehet, akkor addig nyomkodjuk, amíg le nem merül, vagy ki nem véresedik az ujjunk. Agyonhasználjuk, az első pár héten. Azt hisszük, örökké vigyázunk rá. Tokba tesszük, óvjuk, ha lehet, akkor vele alszunk, ismerkedünk a szokásaival, képességével, tudásával. Aztán telnek-múlnak a napok, a hetek, hónapok és a szép, új, csillogó, minden percünket lekötő telefon a zsebünk mélyén, az asztal végén landol tok nélkül, karcolódik, koszolódik, elhanyagolódik, elhasználódik. A telefon érzései változatlanok irántuk, mi viszont nagy igyekezetünkben egyre inkább rúgjuk el magunktól. Szeretjük, mert a miénk, kedveljük, elfogadjuk, majd mikor kiöregszik, megcsúnyul, elhasználódik, akkor megutáljuk, haragszunk rá, meggyűlöljük, mert miért nem olyan, mint régen? Miért nem új? Miért nem érzem azt, amit az elején? Miért nem vérzik az ujjam? "Egy hasznavehetetlen, semmire sem jó vacak vagy." Majd gyűjtünk pénzt, elmegyünk a boltba és veszünk egy újat. A régit pedig, bal váll felett kivágjuk a kukába.

Visszatérve az eredeti gondolathoz, a nemi aktust megjelenítő jelenet(ek)hez. Fenomenális. Izgató, vadító, erős, dermesztően hiteles. Azt hiszem, hogy aki volt már párkapcsolatban és volt ”szerelmes”, az tudja, milyen is ez. Az első. Vagy a sokadik is lehet, ha a megfelelő alkalommal történik. Vagy épp veszekedés után. Észvesztő. Vad, érzéki, állatias. De ez nem szerelem. Ez nem egy érzés, egy érzelem, nincs szó tiszteletről, vagy gyengédségről. Ez az, ami. Színtiszta ösztön. Azt teszem a másikkal, ami nekem is jól esne és egy ilyen helyzetben azt is kapom vissza. Két ember, két nő teljes arcával egymás altestében tűnik el. Ha mód lenne rá, felfalnák egymást. Tökéletes. Tökéletes, mint az új telefonom. Aki ízléstelennek érzi ezt, az nem tudja milyen a jó szex. Hogy hosszú-e? Nem gondolnám. Nincs tíz perc, talán öt. Nem néztem, nem mértem. Olyan hosszú, amilyennek lennie kell. Ha már naturális, akkor ne legyen fél perc. Persze férfi szemmel, nyilván más. Nincs férfiember, aki nem nézte volna el egész nap, a két kifogástalan testű, gyönyörű, érzéki nő (és hölgy) aktusát. Véleményem szerint, a nem sokkal idősebb (csupán tíz év) Léa Seydoux teste gyakorlatilag kifogástalan. Adèle Exarchopoulos tizennyolc évesen nem tud ráverni testileg, erre a sokat látott fiatal színésznőre. Pedig ő is gyönyörű.

Az aktusok után mindig egy hirtelen vágással kerülünk be egy egészen más helyzetbe, és közben észrevehetetlenül telik az idő. Nem a film borzasztóan hosszú játékideje. Hanem a történetbeli idő. Azt kell, hogy mondjam, hogy sajnos, észrevehetetlenül. Adéle hirtelen tizennyolc lesz (eljön a születésnapja egy meglepetés buli formájában). Se szó, se beszéd, vége az iskolának. A két lány, találkozik a másik szüleivel is. Emma szülei liberális, érett, befogadó szülők, akik lányuk mellett állnak mindenben, támogatják a művész karrierjét, a meleg kapcsolatát, hamar megkedvelik, az olykor gyerekesen viselkedő Adéle-t, nincs kifogásuk semmi ellen.

Adéle szülei. Atya világ! Komolyan mondom én nemcsak sajnáltam Emma-t, de mélyen együtt éreztem vele. Pontosan tudom, hogy mit élhetett át, amikor rendőri kínvallató módszereket meghazudtolóan kezdtek el vájkálni a kedves szülők a magánéletében, belebújva a karrierje, az életcélja minden részletébe, kioktatva, ezen törekvésének céltalan és lehetetlen mivoltáról, majd jó mélyen, gátlástalanul nyúltak át a képzeletbeli pénztárcájába, hogy ismét tudatosítsák benne, hogy bizony egy festő az csak akkor sikeres, ha halott. Bravó! "Bemutatjuk a Begyepesedett család című francia filmet!" De Emma még így is szerencsés, hiszen üzletember apja, majd fizeti a számlákat, hogy ő festegethessen. Nos, ha valakinek a vaginanyalás nézése közben fordult fel a gyomra, akkor azért az gondolkodjon el ezeken a szavakon is, mert ezek a kijelentések milliószor gyomorforgatóbbak, mint bármilyen nemű emberek közt lezajló nemi aktus, legyen az orális, anális, vagy banális. A film elején hiányoltam, hogy nem tudtam semmit Adéle családi hátteréről. Vajon honnan ez a bizonytalanság? Miből fakad a bátortalansága, az introvertáltsága. Nos, ez a (szerencsére) rövid jelenet mindenre választ adott. Emma a művész, a szabad szellem, aki kimeri nyilatkoztatni önmagát. Adéle, pedig az az ember, akit ezek az igencsak megkopott életszemléletek bezártak egy ládába, ami épp a tenger fenekére mélyed. Mondhatnám további közhelyekkel élve, hogy Ég és Föld, de azt hiszem, hogy a Föld nincs eléggé lent ahhoz képest, amennyire Adéle szüleinek szemlélete, Emma szüleinek világlátásához képest. Csak azt sajnáltam, hogy viszonzásul Adéle szülei nem látták, milyen jót szeretkezett a két lány, ezután a felettébb kínos vacsora után, Adéle gyerekszobájában.

Eddig a pontig Adèle Exarchopoulos játéka mondhatni rendben volt. Itt azonban megint egy észrevehetetlen időugrás következett, ahol Adéle már óvodai oktató, együtt él Emma-val (aki már nem kék), főz, mos, takarít, és gondolom, néha kielégít. Gondolom, mivel nincs több szex a vásznon. Adèle Exarchopoulos rendkívül életuntan játssza, hogy szereti a gyerekeket és szeret tanítani. Életunt, elmélázó, még gyerek maga is. Emma a karrierjét építgeti, Adéle pedig elveszik a felnőtt kor sűrűjében, valahol a makaróni és a menstruáció miatt meghiúsult szeretkezés között. A semmiből aztán előugrik a féltékenység Emma partiján, amire mindent Adéle készített elő. Emma elhagyta a kéket, már csak simán szőke, rövid hajú, kvázi felnőtt. Mellette Adéle, aki szeretne az lenni, felnőtt, de képtelen rá. Adéle kényelmetlenül érzi magát Emma barátai között, mivel szegény igen műveletlen a sok képzőművész között. Emma egész este egy lány barátjával foglalatoskodik, aki nem mellesleg terhes. Adéle borzasztó féltékeny lehet, de ez természetesen nem látszik az arcán, csak az atmoszférán érezhető. Az érezhető, hogy csak magának akarja Emma-t, és ha tehetné abban a helyzetben eltüntetne mindenkit, csak azért, hogy kettesben legyenek. De Emma már másra vágyik, vágyhat, nem akarja, hogy Adéle magához láncolja. Kompenzálásként Adéle egy sráccal táncol, beszélget, akinek nyilvánvalóan tetszik a lány, és akiről kiderül, hogy filmszínész. Elmeséli, hogy mennyit utazik és ajánlja Adéle-nek is, hogy utazzon New York-ba, mert az jó dolog. A fékezhetetlen "szerelemtől” elvakult Adéle, úgy érzi elhagyták, úgy érzi, talán Emma mással szívesebben van. Mit lehet hát tenni ilyenkor?

Hát persze, hogy félre kell lépni. Egy férfival. A kollégájával. Tessék nekem megmondani! Hol van itt az az átkozott "szerelem"? Annyira szeretlek, hogy ha nem érsz rá velem lenni, ha elhanyagolsz, akkor inkább a számba veszem egy férfi péniszét. Mellesleg csak sejtjük, hogy mi is történt. Nem látjuk. Eddig annyira igyekezett a rendező a végletekig feltárni a leszbikus szeretkezés minden momentumát, most pedig a fordulatot jelentő megcsalást elkendőzi, egy-egy csókkal. Persze, tudjuk, hogy volt köztük szex. De milyen volt? Azt is úgy nem élvezte, mint annak idején azzal a sráccal? Vagy ez jobb volt? Jobb volt, mint Emma? Szegény Emma. Mire Adéle hazaér, ő már mindent tud, mert mindent látott. Mi nem láttuk, hogy ő látta, csak mondja. De tudja és ez a lényeg. Adéle terel, hárít, magyarázkodik, ködösít. Hazudik! Belehazudik a szerelme arcába. Gátlástalanul. De borzasztóan hazudik. Még mindig, mint egy gyerek, lesütött szemmel, remegve, min egy ázott madár. Léa Seydoux ismét brillírozik egy jelenetben, amit K.O.-val visz. Emma könyörtelenül törli ki az életéből a "hazug kis kurvát” (ahogy ő nevezi). A film egyik legerősebb jelenete. A felnőtt Emma végleg leszámol egykori bohókás életével, gyermeteg, rajongáson alapuló és egyoldalúvá vált kapcsolatával. Adèle Exarchopoulos hozza a hisztis tini lányt, aki mindent sajnál, mindent megbánt, nem tudja, mi miért történik. Ismét visszaüt a múlt, a neveltetés okozta deficiencia. És előkerül a takony. A mérhetetlen mennyiségű takony, ami innentől fokozottan fog termelődni. Ez az a pont, amikor az ember új telefont vásárol a régi helyett, de a régi nem felejt, az érzései változatlanok irányunkban, neki még mindig mi vagyunk a gazdái, és ő feltétel nélkül szeret minket, még ha néha meg is engedte másnak is, hogy telefonáljon vele.

Adéle leküzdhetetlen kishitűsége, introvertált személyisége, egyértelműen a (nem akaratlagos) szülői elnyomás folyománya. Emma folyamatosan biztatja a volt irodalom szakos lányt, hogy írjon, mert jól ír, mert tud írni, mert van benne elég hozzá. Sajnos a néző nem tapasztalhat meg semmit Adéle, eme feltételezetten csodálatos képességéből, mivel az egész film alatt egy betűt nem látunk az állítólagos naplójából, amit ír. Adéle végig keresi önmagát, és ebben a kétségbeesésben, kényelmes neki Emma mellett maradnia, akit úgy véli, hogy szeret. Adéle sosem volt képes a szerelemre, mivel önmagát sem szereti, sosem szerette. Emma-t bálványozza azért, amilyen ember, azért, mert szabad. Szereti, mert ő az a valaki, aki szereti őt, ha már önmaga erre nem képes. Azt szereti benne, hogy szereti őt akkor is, ha önmaga nem tudja, mi szerethető van magában. A szakítás után Adéle még elveszettebb lesz (ha ez egyáltalán lehetséges) és még több taknyot látunk. Közben újabb évek telnek el észrevétlenül, Adéle közben már iskolában tanít elsősöket, és próbál idősebbnek látszani. Ez a karakter későbbi saját állítása szerint sem tud megvalósulni, a diákok sehogy nem veszik komolyan. Nem csoda, hiszen olyan, mint az a kutyatulajdonos, aki a magabiztosság hiánya miatt képtelen regulázni a háziállatát. Adéle el van veszve, még mindig.

Ismét találkozik Emma-val (elvileg évekkel később). Kettejük közt a szexuális túlfűtöttség még fennáll, attól a pillanattól kezdve, hogy Emma belép a kávézóba, ahol Adéle már várja. Minden apró momentum tökéletes. Adéle bora, Emma kávéja. Az egyik a mámort keresi, a másik a józanságban él. Ismét, már sokadjára kerül elő a felnőtt, kontra gyerek viszony. Ez a jelenet is rendkívül erős, bár kissé hihetetlen, ahogy a két nő úgy esik egymásnak a kávézóban, mintha csak otthon lennének. Vad csókok, intim simogatás és mindez senkinek nem tűnik fel? Ha fel is tűnik, mi nem tudunk róla. Mindenki várja a folytatást, de a józanság, közbeszól, Emma kihátrál. Mindketten sírnak. És ismét a takony. Sajnos, hogy ezt ennyiszer ki kell emelni. A takony Adéle orrából minden alkalommal, amikor sír elképesztő mennyiségben folyik. Emma már rég kifújta az orrát, Adéle viszont hagyja, hogy a váladék a szájába folyjék és buborékozzon, ahogy beszél. Miért? A takony itt is szimbólum (lehet), Adéle gyerekes mivoltát erősíti (taknyos kölyök). Mást nem tudok elképzelni, de akárhogy is van: Túlzás!

A két lány ezen a ponton megegyezik, hogy többet ilyet nem tehetnek, mivel Emma már mással él. Itt derül ki, hogy Adéle sejtése nem volt alaptalan, mivel Emma azzal a (korábban terhes) nővel és annak hároméves gyermekével él együtt, aki a kollégája volt régebben, és akivel sok időt töltöttek együtt, az Adéle-el való kapcsolat rovására. Természetesen, mint mindig, semmi sem véletlen.

Adéle nem képes továbblépni. Elmegy Emma kiállításának megnyitójára, persze kékben. A szemükben izzik a tűz, de Emma már a másik nőé, ez nyilvánvaló lesz. Ott van még Emma képein Adéle, de már nem ő a főszereplő. Mielőtt Adéle elmenne, találkozik a filmszínész sráccal a megnyitón. A srác hízeleg neki egy sort, és ismét a New Yorkba való utazást ajánlgatja a lánynak, mint egy Ibusz-os. Pedig ingatlanügynök lett belőle. Az ügynök, az ügynök, nincs mese. A néző számára felvillan a pozitív befejezés reménye. De a srácot elhívják beszélgetni, Adéle pedig (pontosan, ahogy számítottam rá) elsétál egyedül a naplementében. Egy nagyon béna próbálkozás még történik a le-blende előtt, amikor is a srác kiszalad Adéle után az utcára, de már nem látja a lányt, aki addigra befordult a sarkon, ezért a srác elindul a másik irányba. Egy másik elemzésben biztosan kifejti valaki ezt a véget, én nem értem. Ez akart lenni a nyitott befejezés? Mert akkor baromira nem sikerült. Más magyarázatot nem tudok rá. A befejezés eleve kétes, hogy vajon Adéle sétája a naplementében továbblépés, belenyugvás, vagy megfutamodás, ezt felesleges volt a srácnak ezzel a rohangálásával szétzilálni. Így is érezhető a dilemma, mivel nem tudjuk mi lesz vele.

Összegezve: A kék, a legmelegebb szín. Ez a film angol címe, illetve a képregény címe is, amiből a filmet adaptálták. Jó cím. Jobb, mint az Adéle élete. Ennek ellenére, vagy épp ezért, a kék nem kap akkora jelentőséget a filmben. A takonynak állítom nagyobb a jelentősége, mint a kéknek. Pedig, rengetegszer bukkan fel a kék szín. A haj a legnyilvánvalóbb, de körmök, ékszerek, ruhák, kiegészítők, Emma festményein is stb. Mégis, valahogy elenyészik. Ott van nagy jelentősége, amikor Emma elhagyja a kék színt magáról. Az a pont egy nagyon erős váltás. Valószínűleg az a film második fejezetének a kezdete. Nem néztem pontosan, de én oda saccolom. Onnantól Emma már nem fiatal egyetemista, már felnőtt nő, Adéle, pedig igyekszik alkalmazkodni, de képtelen. Aztán a kék még visszaér, amikor Adéle a tengerben lebeg a "kékségben”, illetve a film végén. A film végén megint alig érzem a kéket. A tengerben értem, és érzem és jó, hogy ott van. Adéle képtelen szeretni magát és csak a kékség, a tenger meleg kéksége, Emma meleg kéksége, Emma oltalma, illetve amit Emma jelképez, csak az tudja őt egészben tartani. Nagyon látványos kép. Itt érvényesül, itt derül ki a cím (az angol cím) lényege. Ez a film egyik kulcsmomentuma.

Operatőrileg szép munka, néhol nekem kicsit természetellenes volt az arcokon a derítés, de ez ízlés dolga. A vágás kifogástalan és nagyon jó választás, hogy nincs megírt filmzene a filmben, csak a különböző hangsugárzó eszközökből áradó dalok adnak helyzeti aláfestést.

Azt olvastam, hogy ez egy coming of age film. Igaz lehet. Én inkább leaving an era behind-nak mondanám (bár ilyen szakkifejezés nincs). Nem az eljövendő felnőtté válás, az öregedés itt a probléma, sokkal inkább a fiatalság magunk mögött hagyása. És azért sem lehet coming of age teljes mértékben, mert nem húzható ez a viselkedésforma rá teljes egészében erre a korosztályra. Ez rengeteg tényezőtől függ. Adéle családi háttere megkérdőjelezhetetlenül, egy kő kemény befolyás, ami sajnos az én korosztályomban (26) élő kortársaim nagy részénél megfigyelhető. A korlátozó befolyás. Óhatatlan, sokszor kikerülhetetlen, és sokak számára leküzdhetetlen. Ennek ellenére nem minden kortársam annyira nekikeseredett és életútkereső, mint Adéle. Coming of age az a Zabhegyező, ez a film, ez a történet, inkább csak szeretne az lenni, de sajnos nagyon keveset tudunk meg a főszereplő belső érzéseiről, a tényleges belső érzéseiről. Csupán spekulálhatunk az alapján, hogy mi lehet az arcára írva.

Azt is olvastam, hogy milyen zseniálisan jól leolvasható Adèle Exarchopoulos arcáról minden apró érzelem. Ezt is vitatom. Tény az, hogy mind a két színésznő megérdemli az Aranypálmát. De nem tudom, hogy a bamba arckifejezés Adèle Exarchopoulos arcán az kifejezetten rendezői instrukció volt-e. Ha igen, akkor jó, ha belülről jön, akkor is jó, de mindkét esetben ez néha sok. Nekem sok. Az apró változásokat az arcáról le lehet olvasni, de nem minden helyzetben. Érezhető, hogy amikor Adéle és Emma együtt vannak, akkor más az arca a lánynak, de amikor merengés, mélázás van, akkor bajban vagyok, hogy most mire is gondolhat.

Adèle Exarchopoulos választása jó is és nem is. Az első fejezetben, amíg tizenhét, tizennyolc évest játszik, addig zseniális, mert önmagát adhatja, tudja milyen az, első kézből tudja, mert benne él ebben a korban. A későbbi korok viszont problémát okoznak neki. Nem tud hiteles huszonéves lenni. Ez visszafelé kompatibilis csak. Tizennyolc éves nem lehet jó huszonhat éves. Persze a történet szerint Adéle végig gyermeteg marad. Ez megy neki, mármint a színésznőnek. De szerintem ez is sok. Értem a rendező szándékát és jó az elgondolása, de egy idősebb lány talán könnyebben birkózott volna meg a húszas évekkel. Plusz egy kis súlytöbblet is ráfért volna, a gyönyörű Adèle Exarchopoulos-ra, ahogy teltek az évek. Az arcával kicsit játszottak, meg a szemével, de nem eleget. Nálam ez a film gyenge pontja, az évek múlása, ami nem látszik meg eléggé a karakterek külsején és nincs rá egyértelmű utalás sem, csak percek múlva derül ki, nagyon megbújtatva egy-egy beszélgetésből, vagy helyzetből, hogy hoppá, eltelt három év.

Léa Seydoux zseniális. Rajta inkább érzem a külső változást is. Remekül adja a fiatalabb éveket és a későbbi időket is jól érzékelteti. Tíz éve előnye van, és ki is használja. Beleteszi minden színészi, testi-lelki adottságát a játékába és tarol.

Abdellatif Kechiche a rendező. Hát ez minimum egy Oscar az Aranypálma mellé. Amit tudott, mindent kihozott a lányokból. Bár néhány döntését nem értem, vagy nem értek egyet vele. Például lehetett volna kb. félórával rövidebb. Kapásból. Nem rontott volna az élvezeten. A többi gondomat azt hiszem felsoroltam. De! Összességében azt kell mondanom, hogy mindent jól csinált. Remélem, látunk még tőle hasonló kiváló filmeket.

Nekem a film tetszett. Nem vagyok teljesen elégedett vele, de ettől csak még jobban kedvelem, mert gondolkodtat. Azon gondolkodom, vajon ezek a szándékos hibák, kő keményen a hatásvadászat célját szolgálják? Vagy csak én érzem soknak helyenként ezeket a "hibákat”. Ezeket a hibákat, amik nem is hibák, mert minden magyarázat itt szándékos, épp ezért nem lehet hiba, legfeljebb kicsit túlzás. Akárhogy is, ha ezek a tézisek igazak, akkor ez egy remek film. Amíg írtam ezt az elemzést, megértettem, hogy ezek az apróságok, amik szemet szúrtak, ezek végtére is szükségszerűek, még ha kissé túlzó, hatásvadász is helyenként. De a film szerencsére mentes a hollywoodi kliséáradattól és az olcsó megoldásoktól. A hatásvadászat, pedig a filmek sajátja és egy ilyen lassú lefolyású mély drámában, ezekkel a megoldásokkal fent lehet tartani a figyelmet.

Érett ízlésű filmfalóknak kötelező darab, a kíváncsiskodóknak, kísérletező kedvűeknek, pedig merem ajánlani. Üljék végig egy moziban. Nyolcszáz forintot és három órát megér. Főleg, ha az ember egy jó baráttal oszthatja meg utána az élményt. Aki teheti, ossza is meg, ne egyedül élvezze ezt a művet.

IMDB: 8,1/10

Rotten tomatoes: 90%/87% (kritikusok/nézők)

Metacritic: Metascore 88/100 User Score: 7.6

Nálam: 10/8,5