Ennek a filmnek legalább négy, vagy öt aspektusa is van, aminek mentén be lehet mutatni. Én most egy fő irányt választok, de a többibe is beleszagolok. Nem egy mai darab, és bár nem ért el elég pontszámot az IMDB-n, hogy bekerüljön a Top 250-be, szerintem ott a helye. A néhol a Mátrix ideológiájával vetekedő, már-már klasszikussá váló film, egy filmtechnológiai gyöngyszem (ugyancsak Mátrix párhuzam), melynek egyetlen problémája az, hogy zsúfolt, emiatt pedig túlzó és enyhén didaktikus (magyarázó, oktató). De én szeretem, mert olyan pleasant (kellemes). (Spoiler alert!) (El van árulva a végkifejlet)

Valahogy az ember olyan, hogy képtelen nyugton ülni a seggén, és élvezni amije van. Nekünk embereknek, mindig más kell, mint ami van. Ha rövid a hajunk, hosszabbat akarunk, ha hosszú, akkor levágatjuk, ha nyár van és meleg, akkor hűvösebbet akarunk, ha hideg van és fel kell öltözni, akkor a nyár után siránkozunk.

Ha lenne egy isten, aki teremtette volna az embert, akkor az baromi jót mulatna, hogy mi, sok gyökér itt lent, mennyire idióták vagyunk. Aki szerint ő nem idióta, az még nagyobb idióta, senki nem bújhat ki ez alól, ez alól, az egy alól, biztosan nem.

És akkor adott egy hely valahol, ebben a végtelen multiverzumban, egy hely, ahol minden kellemes és állandó és úgyszólván tökéletes. Pleasantville. Úgy fordítanám, hogy kellemes hely, de nevezzük Tökélyfalvának. Tökélyfalván minden langyos. Lábvízfalvának is hívhatnánk. Egy zárvány ez, a béke szigete, ahol nincs idő, ahol a tökéletesség paradicsomi esszenciája csorog a városka (a Világ) érrendszerében. Az utak önmagukba fordulnak vissza, a tűzoltók még sosem láttak tüzet, hiszen csak fán ragadt kiscicákat kell menteniük. A kosárcsapat is mindig győz, mivel minden elhajított labda átesik a gyűrűn. Ki ne akarna itt élni? Egyetlen szépséghibája a helynek, hogy minden szürkeárnyalatos (köznapi néven fekete-fehér, avagy monokróm). Hát igen. Valamit, valamiért.

Ebbe az idilli helyzetbe csöppen bele a két fiatal, David és Jennifer, akik a mi hétköznapi világunkból teleportálódtak be, a tv-ben éppen menő Pleasantville sorozat-maratonba, a sorozatbeli család, fiú-lány testvérének a helyére. Mivel elromlott a tv távirányító, és a hirtelen ott termő szerelő egy különleges kapcsolót adott a fiataloknak. Igen, ezen a ponton még elég gyenge a történet, valahogy meg kellett oldani, hogy bejussanak Pleasantville-be, de lényeg, hogy megtörténik. Felesleges firtatni az okokat, klasszikus klisének köszönhetően nem juthatnak vissza, amíg a tv szerelő nem engedi (klasszikus klisé, hogy addig nem kerülnek ki a megváltozott helyzetből, amíg a jellemhibájukat, nem küszöbölik ki).

Innentől kezdődik a lényeg, ettől az első fordulóponttól. Gyakorlatilag, egy kissé módosított bibliai teremtéstörténetről van szó, Ádámról és Éváról, illetve, a teremtésüket követő árulásukról, melynek oka egészen egyszerűen, az emberi természet maga. Jelen esetben adott a Paradicsom (Pleasantville), és benne két kukac, akik lassan kikezdik ennek a valóságnak az ideológiáit, és ennek köszönhetően, egy igen szembeötlő változás indul meg. Tudniillik kiszínesedik a város.

Bár biztosan jó páran meg fognak szólni emiatt, de ami igaz, az igaz. Az egészet egy nő indítja el. Jennifer. A tini fruska, akinek igencsak viszket a vaginája, és aki elképesztően ki van akadva az öccsére és a helyzetre, amibe kerültek. David ugyanis mindent tud Pleasantville-ről (sorozatfüggő lévén), Jennifer viszont semmit, és utálja az egészet a kezdetektől. Davidnek látszólag nincs túlzottan ellenére a helyzet, és tudja, hogy ha beavatkoznak a dolgok természetes menetébe, a városka törékeny egyensúlya felborulhat. Ezért megkéri Jennifert, hogy randevúzzon a város szépfiújával, mivel a sorozat szerint, most ez a rész következik. Jennifer bele is megy, de bosszúból (és önmaga szórakoztatására) szeretkezik Skip-pel (akit a nemrég elhunyt Paul Walker alakít), a Szerelmesek Alléjában. Ezzel még nem is lenne baj, de Pleasantville-ben nem ismerik a nemiség fogalmát, ezért Skip még attól is kiborul, hogy feláll a farka. Ez a kis affér, elindítja a visszafordíthatatlan folyamatot.

A város és lakói, elkezdenek kiszínesedni, a kosárlabdacsapat veszít (bár nem tudjuk ki ellen, mivel nincs másik város Pleasantville-en kívül) és a többi.

Persze az író-rendezőnek volt esze, és a soviniszta vádakat elkerülendő, David karakterét is olyan helyzetbe hozta, ami aztán meggyújtotta a gyertya másik végét is. Mivel Davidnek hála, pleasantville-i anyja és a büfé vezetője találkoznak, ami normál esetben, nem következne be.

Egy szó, mint száz, a változás elkerülhetetlen.

Változás.

Az állandóság sosem hivatott örökké fennállni, mivel az egész világegyetem a folytonos, nem-folytonosságon alapszik, tekintve, hogy minden teremtményben működik a változás szükségszerűsége iránt érzett késztetés. Kiderül, hogy Pleasantville lakóinak, csak a lökés kellett, mivel a késztetés végig ott szunnyadt bennük, és hála a két jövevénynek, most felébredt az ösztön.

Igen, az ösztön.

Ez az a készség, mely miatt nem vagyunk hajlandóak nyugton ülni a seggünkön. A belső hang, amit nem is hallunk, ami arra indukál minket, hogy megtegyük, amit meg kell tennünk, ami szükségszerű, ami életcéljaink és feladataink véghezvitelét támogatja.

David egy ideig ellenáll, ő maga is úgy véli, hogy a változás szétzilálja Pleasantville-t. Jennifer pedig szorgosan munkálkodik azon, hogy minél klasszabbá tegye a városkát. De az első dominó már eldőlt, a változás elkezdődött, innen már nincs visszaút. Ezt végül David is belátja, főleg, miután szerelmes lesz az egyik helybéli lányba.

Ezen a ponton, elkezdtek bedobálni mindenféle ideológiát, mert ez a film, egy remek táptalaj bárminek a bemutatására. Jön egy kis rasszista, fasiszta, antiszemita ideológia, amikor elkezdik kiközösíteni a ”színeseket”. A nacionalista párttagok, kéz-kezet fog logója díszeleg a városháza nagytermében (és a zsakettek hajtásán), miközben az utcán égetik a tudás forrását, a könyveket, az új, fertőző ideológia, minden éghető darabját.

Aztán egy érdekes kép, amint a fiatalok a lerombolt büfében olvassák az új szabályokat, amik szerint élniük kell ezentúl, mint ahogy annak idején a zsidók hallgatták a rádióban az újonnan hatályba lépett zsidótörvényeket. Persze azért ebben a városban nincsenek haláltáborok, nem lőnek agyon senkit, csak alszik egyet a fogdán a két renitens elem, David és a büfés, Mr. Johnson. A film ”show down” (az utolsó nagyobb fordulópont egy filmben, ahol a jó leszámol a gonosszal) pillanata a tárgyalás, amikor David, végleg leszámol az ellenerővel és megmutatja, hogy mindenkiben ott munkálkodik az ösztön, hogy változzon, hogy színessé váljon, és ehhez csupán egy kis érzelmi töltet kell, egy kis lökés, ami utat enged a belső vágyaknak.

Jó-e ez így? Kellet-e ez az embereknek? Valóban az ördög csábította oda Ádámot és Évát a Tudás Fájához? Ördögi tett volt-e ez, hogy megmutatta a nekik, hogy a változás szükségszerű, és a belső késztetést nem lehet a végtelenségig palástolni? Ha Isten teremtette és terelgette kettő darab emberi teremtményét, nem látta, hogy ez be fog következni? Ha saját képmására formált bennünket, nem gondolt bele, hogy ha benne megvan a vágy, akkor az bennünk is meglesz? Nem tudta, hogy az ösztön olyan késztetés, aminek még isteni erővel sem lehet gátat szabni? Miért?

Mert szabad az akaratunk!

Tőle kaptuk és okkal kaptuk, hogy azt tehessünk, amit akarunk. Vajon ha tudja Ádám és Éva, hogy száműzi őket az Úr, akkor is ettek volna a fáról? A következmény tudata gyengíti a vágyat? Nem. Aki megcsalja a ”szerelmét”, az pontosan tudja a következményeket, mégis megteszi. Önmagát az ember, képtelen teljes egészében meghazudtolni.

A tudás hatalom, és Isten félt, hogy az ember fölébe kerekedhet, mivel tudni fog, és aki tud, az nem hisz. Isten viszont, csak a hit által létezhet, nincs az a földi tudás, ami bebizonyítaná, hogy létezik, csupán a hit az, ami őt a mi szívünkbe pozícionálja, ezért kell az embernek hinnie, és ezért nem lett volna szabad sohasem tudnia.

Sajnos, a politikusok is ezt az isteni elgondolást használják, elpalástolandó azon törekvésüket, hogy zombivá butítsanak minket polgárokat, azokkal a minősíthetetlen televízió műsorokkal, amiket megengedetten nézhetünk. Közben pedig fokozatosan szívják el a pénzt a kultúrából, és az oktatásból, hogy megfelelő és engedelmes állampolgárokká váljunk, mire eljön az idő, hogy egy 1x1-es fülkében, a megfelelő és egyetlen rubrikába tegyük azt az x-et. Sajnálom őket is, és azokat is, akik ezt nem látják, csak elhiszik, hogy ez így van jól.

Elnézést kérek a politikai kitérő miatt, egyszerűen ez ide vág, és pártállás nélkül, pártatlanul gondolom azt, hogy minden politikus erre törekszik.

Még egy, illetve három gondolat, a bibliai párhuzamról.

Szó volt itt a tudás hatalmáról. Tipikus elem volt a filmben, amikor az emberek sorban álltak a könyvtár előtt, hogy végre elkezdhessenek olvasni, mivel mindaddig az összes könyv üres volt. Jennifert is ez a változás indította el az egyéni fejlődés útján, melynek folyományaként, egyik este kiolvasta élete első könyvét. Kicsit bizarr és rapid változásnak érzem, mivel egyetlen könyv hatására, néhány nappal később már egyetemre akart menni, emiatt pedig ő, végül nem tért vissza a saját valóságába. Ezt sajnos nem magyarázták meg a készítők, mint ahogy azt sem, hogyan nem tűnt fel senkinek, hogy Jennifer többé nem ment iskolába a saját valóságában, sőt, többé a színét sem látták.

A másik párhuzam abszolút didaktikus, szó szerint beletették az arcunkba a bibliai párhuzamot, amikor David barátnője, Margaret, leszakítja a fáról a színes almát, és átnyújtja Davidnek, hogy egyék belőle. Hát igen. Kissé túlzó, de abszolút jogos Ádám-Éva hasonlat.

A harmadik, az égő fa. A fa, ami akkor gyullad ki, amikor David pleasantville-i édesanyja a fürdőkádban átéli, élete első orgazmusát. Ez nem kifejezetten bibliai (égő csipkebokor), mint inkább mitológiai párhuzam, Prometheus és a tűz kapcsán. A tűz, mint a tudás szimbóluma, viszont ez a mitológiai párhuzam visszavet, egy keresztény vonatkozáshoz.

„Boldogok a tudatlanok, mert övék a mennyek országa” (eredetileg: Boldogok a lelki szegények, mert övék a mennyek országa). A Nyolc boldogság egyike, de ha úgy nézzük a filmet, mind a nyolc megtalálható benne. Pleasantville, akármelyik magyarázatot is nézzük, a tudatlanok és lelki szegények városa, és bizony övék a paradicsom, mert csak akkor élhet valaki tökéletességben, ha hisz, és nem tud. Ha hisz Istenben. Az ő esetükben Isten, maga az életforma, az elv, és ők ebben hisznek mindaddig, amíg a tudás be nem férkőzik a sorok közé, és meg nem látják, hogy az egyszerű és állandó elveken túl, sokkal nagyszerűbb, érdekesebb, izgalmasabb, vonzóbb és persze színesebb dolgok vannak odakint. Izgalmasabbak, mint az elv és az életforma, tehát a hit tárgya.

Az már egy másik kérdés, hogy a változás, a tudás, komoly áldozatokkal jár, és meg kell szenvedni mindazért, ami nem Pleasantville, és nem az elvek. A mi világunk a szenvedésre épül, nem a boldogságra. És itt kanyarodnék vissza a nyitó gondolathoz, hogy az embernek mindig az kell, ami nincs, soha nem az, ami megvan. Mi emberek, ebben a világban, a boldogságot hajszoljuk, azért teszünk mindent, mert reméljük, hogy egy nap, boldogok lehetünk. Olyasmit hajszolunk, ami igazán és teljesen, sosem lehet a miénk. Ez a tudat nem épp felemelő, de attól még igaz, higgyétek el nekem, nincs maradéktalan boldogság.

A pleasantville-i embereknek megvolt a boldogság, de a vágy, ott motoszkált bennük mindaddig, amíg az ördög ki nem hozta belőlük. Nem a nagy, gonosz patás, vasvillás. Csak a kisördög, a kis patás, a fejükben. Nem voltak kényszerítve ők sem, amit tettek, azt szabad akaratukból tették. Nem kellett nekik a boldogság, ők a boldogtalanságra vágytak, a mi életünkre, ami nem állandó, hanem állandóan változik.

Egy érdekesség, ami nagyon jól kapcsolódik ehhez a filmhez, és az ideológiához, ezért muszáj megosztanom. Éppen ma láttam egy műsort, ahol néhány világi fiatal beköltözhetett, egy úgymond paradicsomi közegbe.

Ma a Földön, bizonyára sok elszigetelt módon élő embercsoport igyekszik fenntartani, egyfajta állandóságot, békét, Paradicsomot, de az egyik leghíresebb ilyen csoportosulás, akik ezt isteni szinten űzik, azok az Amisok. Néhány angol fiatal, lehetőséget kapott, hogy öt hétre beköltözzön amis kolóniákba. Ahogy figyeltem ezt a műsort, eszembe jutott Pleasantville. Ez is olyan, csak ezek a kolóniák benne vannak a mi világunkban, éppen ezért érik őket behatások. Színesebbek a ruháik, nem úgy, mint a régi, az eredeti amisoknak. Ezek már liberális ”ordnungok”. Színes ruha, van színes lámpa a szekéren például. Az egyik angol gyerek megkérdezte a szekér tulajdonosát, hogy miért van színes lámpa a szekéren? Előírás, vagy a lányoknak akar imponálni vele. Természetesen az utóbbi. Aztán, bár nem használhatnak villanyáramot, van generátoruk és mosógépük. Plusz, a családfőnek nagyon megtetszett az egyik iPad, mivel még nem látott olyat. Kérdezte is a srác, hogy kipróbálná-e, mire mosolyogva megrázta a fejét.

KÉPMUTATÁS! Eltűnt, megszűnt. Nincs már igazi amis. Ezek a képmutatók vannak csak. Puritánul élnek, de ha bedobnád őket New York-ba egy hónapra, simán elfelejtenék az összes elvüket. Az egyik idős nő, tizennyolc évig nem is élt az amisok között, hanem elment, hogy ”éljen”. Aztán öreg korára egyedül maradt és visszajött, mert a közösség segít neki, ha már magatehetetlen lesz. Szép kis elvek, kicsit sem érdekből cselekszik. Elítélendő? Én nem ítélném el semmiért, csak a képmutatásért, de azért rögtön, az egész bandát. Azért, mert ott motoszkál bennük a vágy, az ösztön, amit képtelenek kiölni, inkább elnyomják magukban. Addig, amíg a következő, és következő, és sokadik generáció, már egyáltalán nem lesz amis. Az ember nem való, a Paradicsomba.

Visszatérve.

Ez a film nem azért jó, mert zseniális a forgatókönyv, vagy nagyszerűek a színészek, vagy kiváló a rendezés. Egyrészt nagyon jó az operatőri és vizuális effekt munka, a vágás, fényelés, szóval a technikai részek, illetve a smink-haj és kosztüm is kifogástalan, abszolút korhű. A színészek átlagosak, nincs egyetlen kiemelkedő alakítás sem. A forgatókönyv didaktikus, kissé túlzó, egyébként klasszikus nyolc szekvencia, kicsit felturbózva. A rendezés is szo-szo. Átlagos. A látványt leszámítva, nincsenek nagy bravúrok. A filmet Gary Ross írta és rendezte, aki Az Éhezők Viadala első részét is jegyzi rendezőként. A főbb szerepekben Tobey Maguire (David/Bud), Reese Witherspoon (Jennifer), William H. Macy, Joan Allen és Jeff Daniels (Mr. Johnson) láthatóak. Kétségtelenül kiváló gárda, de egyszerűen a karaktereik nem voltak annyira erősek, hogy nagy játékot lehetett volna belevinni a történetbe.

Mégis! Én szeretem ezt a filmet. Annak idején, amikor még volt kalóz HBO, akkor vagy százszor láttam, azóta viszont nem. Tehát úgy néztem most meg, mint egy új filmet, és meglepődtem, hogy mennyire, hogy mennyire Mégis!, ez a film. Azért jó, mert bár tele van kisebb-nagyobb hibákkal, mégis elképesztően elgondolkodtató. Az a rengeteg aspektus, amit belezsúfoltak, darabonként megér annyit, hogy írhatunk róla oldalakat. Az én tekervényeimet nagyon megmozgatta, bámulatos mennyiségű tudást rejt a történet, amihez nem árt némi előképzettség, ha érteni akarjuk az összes metaforát, illetve jelzés értékű momentumot. Persze sok amerikai kritikus azt sem tudja, ki az a Prometheus, vagy mi az a Nyolc boldogság, vagy, vagy, vagy. Bár nem ér annyit, mint film, én 9 pontot adtam rá, mert elgondolkodtatott. Valójában, olyan 7-8, ahogy a kritikusok is belőtték, és ez így rendben is van.

Én azt ajánlom mindenkinek, hogy nézze meg, legalább egyszer, és gondolkodjon el rajta. Szánjon rá időt, akár vitassa meg másokkal is, mert érdemes, és szerintem ez a film megérdemli az időt, mert megmutatja nekünk milyen az, ha nincs idő.

IMDB: 7,5/10

Rotten Tomatoes: 86% (Top Critics: 73%) / Közönség: 79%

Metacritic: Metascore: 71/100 / User score: 8.5

Nálam: 10/9

A Wall Street Farkasa – Money & Drugs & Sex, avagy a mámoros élet velejárói

Amikor a nyitó montázsban megláttam Leo-t, ahogy egy prosti segglyukából szívja ki a kokaint, éreztem, hogy ez egy jó film lesz. Sőt, elképesztő vágyat kezdtem érezni, hogy én is valami hasonlót akarok csinálni, mert ez aztán nem egy hétköznapi dolog, és bizonyára állati élvezetes lehet. Leo legalábbis állatira élvezte, biztos Jordan Belfort is élvezte annak idején, amikor ez valóban megtörtént vele.

Bár olvastam hideget, meleget is a filmről, alapvetően, nagy általánosságban, elmondható róla, hogy bemutatja azt az életet, ahogy az emberek (főleg férfiak) nagy része élni szeretne. Ha megkérdeznénk, biztosan sokan mondanák, hogy nem, ez nem igaz, ez durva, ez sok, meg morálisan ingoványos, meg etikátlan, meg bla… bla… bla. Persze. Közben belül, mindenki erre vágyik. Arra, hogy addig bírjon vedelni, meg kokszolni, meg kurvázni, amíg a gyomra, az agya, a szíve bírja, vagy amíg le nem szárad a farka. Ez is egy adottság, nem mindenki bírná ezt az életet, és az is igaz, hogy a gazdagság, nem feltétlenül hozza magával ezeket hordaléktényezőket. Lehet sok pénzed kokó, pia, kurvák nélkül is, de kérdem én, mi értelme? Mármint rendben van, amit Jordan Belfort művelt, az túlzás, egyértelműen. De azért én, meg akarom közelíteni, ezt a szintet. Tulajdonképpen, kicsit így kell élvezni az életet, így kell élvezni azt, ha sok a pénzed, ebből adódóan nagy a hatalmad, és bármit megtehetsz. Na azért nem pont így, egy picit szolidabban. Sajnos, hogy Jordan Belforttal elszaladt a ló. Mert a sziklaszilárd és csodálatraméltó, mindent bele elv és az eköré épített filozófia, bizony nem kapcsolóval működtethető. Aki eszerint él, az mindig így él, mindig izzanak a kemencék belül, folyamatos a termelés. Nem állhat le, nem tud, nem képes rá, nem is akarja, ebből adódóan. Még akkor sem állt le, amikor a sors felkínált egy menekülő utat, hogy büntetlenül kiszállhat. Mármint jogilag büntetlenül. Az ideológiát viszont, fel kellett volna adnia. Na, ez az, ami nem megy. Egy olyan erős jellemnek, mint ő, nem ment.

A történet szerint, Jordan Belfort egy feltörekvő ifjú, aki pályakezdő, frissházasként, elkezdi építgetni karrierjét a Wall Streeten, ahol rögtön az első napon, kóstolót kap a pénzvilág ”munkásainak”, alkohol és drogmámoros, pénzszipolyozó mindennapjaiból. Persze nem ugrik ebbe fejest egyből, ő úgy érzi, tisztán is lehet játszani. Aztán bedől a tőzsde, és új munkát kell keresnie, és a játék egyre mocskosabbá válik, a ”majdnem legális” új munkahelyén. Telik a zseb, nő az önbizalom és ekkor fut össze későbbi cégalapító társával Donnie Azoff-al, aki nyomban kilép asztalosi állásából, hogy Jordan-nel dolgozhasson. Aztán a dolgok gyorsan alakulnak, beindítják a cégüket, felfuttatják és eladják magukat úgy, mint akik ezer éve, vér profik a szakmában. És ez be is jön, aztán innentől kezdve dől a pénz, a drogok, a kurvák, de az egész mögött az ideológia a lényeg, hogy minden alkalmazottjukkal elhitetik, hogy semmi sem lehetetlen, és az az iroda már nem is iroda, hanem egy szentély, egy kegyhely, és az ő istenük bizony Jordan. Persze, a tőzsdefelügyelet rájuk száll, és az FBI is szaglászik, nyilván mindenkinek elkezd szemet szúrni a dolog, hogy itt túl gyorsan lett néhány suhancból milliomos. Közben Jordan megtalálja a második feleségét, és boldogan élnek, a sufniban néhány adag kokóval, gyógyszerrel, egypár kurvával, meg úgy húszmilliónyi piszkos pénzzel. És ahogy lennie kell, a dolgok szépen elkezdenek lefelé gurulni a lejtőn, de Jordan egészen a végéig nem omlik össze, állja a sarat, még rá is tesz egy lapáttal, és… a végét nem lövöm le, mindenki nézze meg, hogyan is végződik, ez a nagy kaland.

Nos az a helyzet, hogy egy olyan filmről, mint ez, vagy órákat lehet beszélni, vagy alig tudok mit mondani. Kielemezhetném percről percre, mert megérdemli, de ahhoz még egyszer meg kell néznem legalább. Ugyanis imádtam! Így aztán csak jókat mondanék most róla, az meg úgy nem túl kompetens. Ráadásul még friss a film, nem akarok spoilerezni sem, inkább kedvet csinálnék hozzá.

Jómagam, gyakorlatilag végigröhögtem a film maga három óráját, és nem tagadás, hogy egy picit lehetett volna rövidebb, és egy-két jelenet már-már túlzás volt, de (és ez egy nagy de) mindennek megvolt a helye és a jelentősége. Vállalta a film és a készítők, hogy igen, ez túlzás, nagyon túlzás, de ez az egész történetnek a lényege, ez a mérhetetlen túlzás, ezért kell ez bele. És kellett, és mindenhová kellett, és bassza meg, ha Leo nem kap Oscra-t, akkor most már kurva pipa leszek, mert eljátszani ezt a mérhetetlen mámort, azt, hogy olyannyira ki vagy ütve, hogy még földön kúszni is alig tudsz, a kocsiajtót is a lábaddal nyitod ki, de mégis vezetsz, hát ezt így előadni, ennyire zseniálisan, csak ő tudta. Igen, mondtam, hogy csak ömlengeni és segget nyalni tudok a film kapcsán, egyelőre, mert szerintem zseniális. Van, aki szerint Scorsese monumentális filmjei közül, ez a leggyengébb, szerintem a legerősebb. Persze, könnyen mondom ezt, kortárs mű lévén, mármint abszolút kortárs, mivel 21. századi teljes mértékben, a sztori is és maga a film is. A többi meg ugye régebbi, és nekem mást mond, mint az akkori kortársaknak. De akkor is. Egyszerűen körülírva, zseniális, csodás és kész.

Nincs írott score (filmzene) a filmben, szinte észrevehetetlen, mert egyébként van benne természetesen zene. (Scorsese kiváló szokása ez, amit az életrajzi, vagy megtörtént eseményeken alapuló filmeknél alkalmaz, és zseniális. Valami, amit Steve McQueen is megfogadhatott volna a 12 év rabszolgaság kapcsán)

Kitűnő vágás, korrekt operatőri munka (bár annyira röhögtem, hogy ezekre a technikai dolgokra nem is nagyon figyeltem), és egy felemelő forgatókönyv. Leo-t remekül fiatalították vissza huszonévessé, aztán finoman öregítették vissza. Első napja a Wall Street-en, konfekció öltönyben, megszeppenve, de izgatottan, majd ahogy kúszott felfelé és telt a zsebe, egyre kifinomultabb lett, ápolt bőr, szabott öltöny, klassz kocsi, szóval mind a kosztüm, mind a smink remek volt.

Én azt mondanám, ajánlás gyanánt, hogy aki végig bírta ülni seggel a Casino-t, vagy a Goodfellas-t (Nagymenők), az ezt is bírni fogja, de figyelmeztetek mindenkit, ez nem egy maffiafilm, mint az említett kettő. A főszereplő viszont itt is egy ”rosszfiú”, de mindenki neki drukkol, mert imádni valóan stílusos, de néha olyan, mint egy gyerek, aki képtelen felnőni (lásd a reggeli jelenetben, amikor a neje arcon önti az ágyban).

Ha már azt mondtam, hogy gyakorlatilag végigröhögtem, akkor azt is elárulom, hogy meg is könnyeztem egy helyütt a filmet. Bár nem volt, az a meghal a kiskutyám jelenet, de nekem annyira erős érzetet adott át a vásznon keresztül az egyik momentum, hogy bizony könnybe lábadt a szemem. És ez, ez a momentum, mondhatni borítékolta nálam azt, hogy maximális odaadással értékeljem ezt a filmet, mert ha egy film annyira jó, hogy végig szórakoztat, megnevettet, és közben annyira érzékeny is tud lenni, hogy akár sírnál is rajta, az egy tökéletes film. Nekem legalábbis. Még akkor is, ha túlzás.

Nézzétek!

Ennyi.

IMDB: 8,8/10

Rotten Tomatoes: 75% (certified fresh!) (Top critics: 70%) / Nézők: 79%

Metacritic: Metascore: 75 / User Score: 7.5

Nálam: 10-ből 13 pont! (tudom, hogy ez nem következetes pontozás, de leszarom)

Review, de hosszú lesz!

Nehéz beszélni erről a filmről, mert egy érzékeny témát érint. Pedig nem kéne, hogy az legyen. Hogy érzékeny téma legyen. Ez a téma, aktuális, hétköznapi. Ma is folyik, csak eufemizálva lett. Nincs korbács például. Helyette éhhalál van. Azért sem kéne, hogy az legyen, mert sokkal többről kéne, hogy szóljon, mégis csőszerűen mutatja meg a lényeget. Csőszerű, mert csak, és kizárólagos. Ragszolgaság, elnyomás, kizsákmányolás, ez csak Amerikában lehet, lehetett, csak ott történt, és csak a feketékkel. Kész. Súlyos, persze, probléma, volt is, és az is, de van, más is.

Brazíliában, a narancsszüretelők, az életükért dolgoznak. Ha nem teljesítik a kvótát, minden áldott nap, akkor másnap, már nem kell bemenniük dolgozni. Ha nem dolgoznak, nem lesz mit enniük, nem lesz hol lakniuk. Ebben a társadalomban, illetve jelen emberi létformánkban, az életben maradás feltétele, ez a két tényező. Alvás és evés. Máshoz nem értenek, szednek. Kúsznak a földön, a sárban, szedik a narancsra kevéssé hasonlító, zöldes-sárgás gömbformákat, lentről, fentről, leesett, nyomott, amorf, néha ép. Narancs. Vacak. Lé-narancs. Ezt szedik. Felszedi a narancsot, beteszi a ládába, azt elviszik, préselik, cukrozzák, hígítják, dobozolják. Kockásítják a gömböket. A szedő, a levet, sosem látja. Ott van előtte, be van zárva a gyümölcsbe, de közelebb sosem jut hozzá. A brazilok, nem isznak narancslevet. Mi, többiek, mi igen. Ők, értünk szenvednek.

Önkéntes rabszolgák, szerződéses szenvedés ez, a szabadság, kénytelen, de szükségszerű elcsomagolása. Megfogom a szabadságom, összehajtogatom, beteszem a komódba, betolom. Nem az én komódom, a hajcsáré. Beteszem, és az övé. Persze, bemehetek, kivehetem, széthajthatom, felhúzhatom egy zászlórúdra, mutogathatom. Az enyém, a szabadságom. Szabad leszek akkor is, amikor a kiéhezett, ázott holttestemet elhúzzák a zászlórúd lábától. Halott, de szabad. Rabszolga, de él. Elvek. Olyan, mint a rullett asztal. Van piros és fekete. Ötven százalék. De mindig a ház nyer. Választhatsz, nyerhetsz, vagy veszíthetsz, ezt választhatod, de bárhogy is van, valaki másnak, aki nagyobb nálad, aki feletted áll, annak mindig jó. Te elhiszed, hogy nyerhetsz is, ő viszont tudja, hogy sosem fogsz. Feletted áll, hatalma van, amit rajtad gyakorol, mert megteheti. Hinnie sem kell, tudja, hogy megteheti.

Régen is tudták. Tudták, hogy a rabszolga, mint egy tárgy, mint egy haszonállat, egy ”lábasjószág” (ahogy a filmben is elhangzik), a tulajdonuk. Fizettek érte, joguk van tehát azt tenni a tulajdonukkal, amit akarnak. Törvény adta jogukban áll. Mi több, vették a bátorságot, és azt mondták, Isten adta joguk. Épp ezért, tetteik, a tulajdonukban állókon végrehajtott cselekedeteik, nem minősülhetnek bűnnek. Ezek nem emberek, ezek rabszolgák, ez itt, ez az én tulajdonom. Ez volt. Régen volt. Ez van, most is van. Ma úgy mondják, munkás. Ez a munkás, az alkalmazottam. Szerződése kötelezi. Nem kényszer, önként választotta, nem érte presszió. Dolgozik, teljesít, vagy elmegy. Ez a munkás, az én alkalmazottam. Az enyém. Munkájának feltételeit jogomban áll, a számomra és az üzlet számára legelőnyösebb módon kialakítani és módosítani, bármikor, amikor az szükségszerű, az én hasznom, a vállalkozás hasznának szempontjából. A filmben az volt, hogy aki nem teljesítette a napi gyapot kvótát, a kétszáz egységet, akkor az, korbácsot kapott. Kikötötték és korbács. Humánus nem? Élhetett tovább, és dolgozhatott is. Ma, ha nem teljesítesz, mehetsz és meghalhatsz, ahol akarsz. Még élhetsz egy kicsit, de nem dolgozhatsz, mész és halsz.

Kérem szépen, én nem látok itt mást, mint a régi idők eufemizmusát. Hiszen mi ez? Ez nem rabszolgaság! Ez megfizetett kétkezi munka. Adott körülmények között. Így van, tiszta sor. Nem rossz ez, csak éppen nem jó. És ez, egyetlen elmaradott társadalom, egyetlen példája. Mi van a gyerekmunkásokkal, vagy a rizsszedőkkel? Vagy, vagy, vagy. Mi van a kommunizmus sújtotta Európával, vagy a diktatórikus hatalom alatt ”élő” közel keleti országokkal? Azokkal mi van? Csináljunk arról is filmet? Nem kéne arról is filmet csinálni? Nem kéne mindegyikről filmet csinálni? Hány filmbe férne ez bele? Országonként, helyzetenként, mondjuk, legyen ezer film. Annyi már biztosan született az amerikai rabszolgaságról is. A többi is megérdemel annyit. Persze, ’56-ól is született már megannyi film. Persze. Azokat zömmel mi láttuk, mi magyarok, mi értjük, rólunk szól, nekünk, mást nem érdekelhet, nem érti, nézi, látja. Mi ez? Tankok. Lőnek. Halnak. Lyukas zászló. Nézi, nem érti. Mi ez? Forradalom? Polgárháború? Egy amerikainak mi ’56? Vagy ki neki a rizsszedő? A rizst, azt szedik? Vízben állva szedik a rizst? Ha nem szedik, akkor nem lesz leszedve, akkor ott marad, tönkre megy, akié a föld, az csődbe megy, a munkás haza megy, lefekszik a földre, a porba, és éhen hal. Ő legalább eheti a rizst, amit leszed. Amíg tart. Nem úgy, mint a narancsszedő. Az csak szedi. Csak szedi. Most már, kissé el vagyok ragadtatva. Elragadott, a téma súlya.

Ez a film, engem nem talált szíven. Zavartalanul ettem, a kissé elsózott popcornt, miközben egy ember, a nyakánál fogva lógott egy kötélen, fél napon keresztül, egy fa ágán. Annyira nem érdekelt, mint azokat, akik mögötte jöttek mentek, mint ahogy a gyerekeket sem érdekelte, amint tőle, alig tíz méterre fogócskáztak. Valahogy, nem volt elég súlyos. Nagyon hamar vitték el rabszolgának Solomon Northup-ot és nagyon hamar megverték, de nem fájt. Nem fájt, ahogy verték. Nem tudtam megszeretni ezt a karaktert. Egy kritikában olvastam, hogy Solomon személye végig, kissé passzív volt. Nézte, ami történik vele, de nem volt elég élő. És tényleg nem volt az. Kívül állt, mintha egy üvegen át nézte volna a saját filmjét. Pedig ez, egy kemény film, van benne durvaság, de nem féltem és nem féltettem Solomon-t. Tudtam, hogy nem halhat meg. Tudtam, hogy tizenkét év után majd kiszabadul. Ez nem spoiler, ezt szerintem mindenki sejtheti a címből, hogy nem az a vége, hogy tizenkét év után fejbe lövik, mert akkor hogyan írta volna meg a könyvét. Mivel tudtam, hogy kiszabadul, így csak várnom kellett, de nem izgultam igazán. Nem emelkedett meg a pulzusom, nem járt a lábam, csak néztem. Több olyan pillanat volt, amikor elszorulhatott volna a szívem. Például, amikor az egyik fekete nőtől, elszakítják a gyerekeit. Igen, akkor azért az, kicsit megérintett, de nem sajnáltam igazán. Nem éreztem át, a fájdalmát. A film, ottmaradt a vásznon, és nem szivárgott bele a szívembe, a lelkembe, nem mart belém. Lehet, hogy bennem van a hiba. Pedig nem vettem üdítőt a popcorn mellé, hogy frusztráltabb legyek, amikor már kiszárad a szám, és nincs mit innom. De ez sem segített.

Nekem, a Django Elszabadul, egy sokkal megrázóbb filmélmény volt. Persze, imádom Tarantinot, a stílusát, és ez már prekoncepció, elfogult vagyok és voltam, de akkor is jobb volt. Ütött. A karakterek is és a szituációk is. Brutálisabb volt, kegyetlenebb, pedig az nem egy megtörtént eset, az egy fikció, és mégis, életszagúbb volt, hatásosabb volt. Jobb színészek? Lehet. Gazdagabb karakterek? Ó, igen! És igen, a lehetetlen helyzetek is segítettek, nyilván, a fikció sokkal inkább illúzív, és épp ezért hitelesebbnek tűnik. Ugyan a Django is, csak a fekete rabszolgaságról szól, de azzal, hogy ott van a német karakter, azzal már felborít egy egyensúlyt, kiszínezi a klisét, javítja. A Django is, bőven a kilencszázas évek előtt játszódik, de Schultznak köszönhetően megkapjuk a külföldi utalást, a német hőstörténet, amit elmesél, szintén erősíti mindezt. Egy fricska, hogy a világ későbbi fajgyűlölő nemzetének, egyik tagja ment meg valakit, egy gyűlölt, kívülálló fajból valót. Micsoda kontrapozíció ez. Parádés irónia. Tudom, hogy egy meglévő, életből vett történetbe, nem lehet önkényesen belepakolni egy európai karakter, hogy kreáljunk egy ilyen kontrasztot, ez nem a film, ez a történet hibája, tudom. De… de, de, de.

Biztos valamit félreértettem, biztos keményebbhez szoktam, biztosan túl szigorú vagyok, és valamit nem akarok rendesen látni.

Ennek ellenére, ez egy nagyon szép film volt. Nem csodálkoznék rajta, ha az operatőr Oscar-t vinné. Kiváló fotográfia. Remek kompozíciók, szép világítás, bár itt is beleestek abba a hibába, hogy az elején ellőttek mindent, aztán a végére már maradtak a hagyományos beállításoknál. Kár, pedig még elnéztem volna ezeket a művészfilmes beállításokat.

A zene

Na, hát Hans Zimmer, most azért kicsit ellustázta a dolgot. Az egyik fő zenei motívuma a filmnek, az az ’Inception’ ’Time’ című tételének az alapja, illetve annak, egy picit módosított változata volt. Nem tudtam, hogy Hans Zimmer, egészen a stáblistáig. De egész végig azon rágódtam, hogy basszus, ez a valaki, aki a zenét szerezte, lenyúlta a Zimmer zenéjének alapját, és kicsit átdolgozta. Ja. Igazam volt. Ő maga volt az. Értem én, hogy ami jó, az jó, és ha magától ”lop”, az még belefér, de basszus. Ez akkor is durva. Szerintem. Ettől eltekintve, nagyon jó volt a zene, ahol volt. DE!

Én speciel helyenként nagyon hiányoltam, máshol meg sokalltam a zenét. Ha én rendeztem volna ezt a filmet, megkockáztatom, hogy nem írattam volna hozzá zenét. Ellenben többet játszattam volna a karakteremet. Mivel egy hegedűművészről van szó, én biztos, hogy játszattam volna, sokat. Helyette Hans próbált ügyeskedni, ahol hagyták. Nagyon nagy kár ezért is.

Vágás, kosztüm, smink

Oké. Kosztüm korhű, rendben volt, ez nem egy Anna Karenina. De megfelelő volt minden. A maszkok/sminkek rendben voltak, a korbácsütések, az ütésnyomok, szépen voltak kivitelezve. Mondjuk, én nem láttam meg Solomon Norhtup-on, hogy öregedet volna tizenkét évet. Lehet, hogy ezt is elnéztem, nekem nem tűnt fel. És ha már itt tartunk, ha már arról beszéltem, hogy nem elég súlyos, akkor ez az időre is nagyon igaz. Fel sem tűnt, a tizenkét év. Nem tudom, hogy milyen hosszú a könyv és mennyire részletes, de az biztos, hogy állati sokat húztak belőle, mire filmre vitték. Érezhető volt, hogy hol hagytak ki brutálisan sokat, két rész között. Illetve, nem volt jól tagolva sem a film, nem éreztem a három felvonást, hanem belecsaptunk a lecsóba, elég hamar és aztán kitartottuk az ’A’ hangot jó hosszan hagytuk zengeni, aztán lehalkítottuk és vége lett. Ennek a filmnek a görbéjén nem lenne sok hegy és völgy. Kicsi a film amplitúdója, hogy így mondjam. Egyébként, ez kicsit a vágás hibája is. Oké volt, a vágás, de nem volt kifejezetten jó. Nem volt elég hatásvadász, hiányoztak a hirtelen vágások, a megfelelő helyeken.

Színészek

A kimondhatatlan nevű Chiwetel Ejiofor, közepes volt. Ügyes színész, nem tagadom, de nem ájultam el. Ellenben Michael Fassbender. Zseniális volt. Nagyon jól játszott végig. Brad Pitt, ugyan csak egy cameo-ra ugrott be, de szerintem még így is jobb volt, mint a főszereplő. Jó, azért ez talán túlzás, de baromi jó volt. Nem tudom, hogy a rendező Steve McQueen, miért választotta ezt a színészt. Mármint Chiwetel Ejiofor-t. Sokkal jobb fekete színészek is vannak, mint ez a figura, akik szerintem hitelesebbek lettek volna. Ha már szóba került.

Rendezés

Akármilyen is a sztori, sok múlt a rendezésen. Sok a megkérdőjelezhető döntés, az indokolatlannak tűnő választás. Nem értem. Nagyon nagyot akartak létrehozni, de túl sokat markoltak. Túl sokat markolt a rendező.

Mégis azt mondom, hogy jó film. Rengeteg a hibája, de összeállt, és egy egészen jó film lett belőle. Kissé bizonytalankodva, de azért nyolc pontot megérdemel. Nem ajánlom moziban. Vagy akkor Cinema City. Ne kis gagyi vásznon nézze senki. A Mi Mozink Lurdy, sajnos elmarad a Cinema Citytől, sok tekintetben, de a vászon mérete mindenképp perdöntő, és engem speciel zavart. Aki bírja a keményebb, nyersebb, komoly hangvételű és nehéz filmeket, az nézze meg. Aki szereti a drámát, nézze meg. Aki szerette a Django-t, az nézze meg, hasonlítsa össze. Azt mindenképp elismerem, hogy a vége ütött és megmarkolt engem is, már-már könnyfakasztó volt, és igen, ha másért nem is, de ezért megérte moziban látni. Szóval nem ajánlom moziban, csak annak, aki fel van készülve rá, és annak, aki a megfelelő helyen nézi. Máskülönben csalódás lehet. Máskülönben félre lesz ítélve a film. Kicsit én is félreítélem talán, de én szigorú vagyok. Lehetett volna jobb, de így sem volt ez rossz. Majd megnézem még egyszer, hátha akkor jobban megérint.

IMDB: 8,7/10

Rotten Tomatoes: 97% (Top Critics: 98%) / Közönség: 93%

Metacritic: Metascore: 97 / User Score: 8

Nálam: 10/8

Siker és kudarc közt a határ csak illúzió

Hát én nem sokat hallottam erről a filmről. Komolyan. Szerintem ezt nálunk moziban le sem adták. Nagy kár. Biztosan azért nem, mert ez a film nem szemétre való. Szemrevaló. Hát… én szemrevételeztem.

Aki életében nem próbálkozott még olyasmit csinálni, amire mások azt mondták, hogy lehetetlen, hogy felejtse el, hogy neki sosem fog sikerülni, aki még életében nem élt át kudarcot olyasmivel kapcsolatban, amit a világon mindennél jobban akart, és amiben tiszta szívéből hitt. Az nem lesz képes átérezni ezt a filmet. Élvezni fogja, mert kiváló film, de átérezni azt a mélységes fájdalmat, amit Billy Beane karaktere (és jelen esetben személye) átélt, és amit Brad Pitt színészként kiválóan illusztrált, nos, azt nem fogja. Elképesztő kín tud lenni, amikor az ember újra és újra, akár éveken át Sziszifuszi módon harcol az elemekkel és önmagával, a kétellyel, az elvekkel, a konvenciókkal, hogy elérjen valamit, ami lehet, hogy elérhetetlen. Még akkor is, ha nem is az. Mert semmi nem az látszólag és bármi lehet az, ugyancsak látszólag. Siker és kudarc közt a határ csak illúzió. Nem annak van jelentősége, hogy nyerünk-e, vagy vesztünk, hanem, hogy azt hogyan fogadjuk el. Ez a karakter lehetőséget kapott, hogy mind a két helyzetet példázza. És hozza is. És el is árulja, hogy nem a rekord a fontos, nem az, hogy mennyit nyersz, hanem, hogy a végén te maradsz-e állva, hogy a végső célt eléred-e. Megnyerhetsz néhány csatát, de elveszítheted a háborút és ezt mindig szem előtt kell tartani. Közben viszont elfelejti, hogy mindig tudnod kell ki vagy, és mire vagy képes, és tisztelni, becsülni kell a megtett utat, és időről-időre vissza kell tekinteni, és önvizsgálatot kell tartani, mert fontos, hogy magunkhoz képest a lehető legtisztábban lássuk önmagunkat.

A történet

Egy megtörtént esetet dolgoz fel a film, pontosabban a megtörtént esetet feldolgozó regényt dolgozza fel a film. Képzelem mennyire lett hiteles és hű, a történet a folyamat végére, de ez most mellékes. Tehát egy megtörtént esemény, miszerint Billy Beane általános baseball manager az Oakland A's csapatnál. Az év végi vereség után úgy érzi, változtatnia kell valamin. Leginkább több pénz kéne a csapatnak, de ez nem lehetséges. A csapatból a legértékesebb játékosok átigazoltak, gyakorlatilag újra fel kéne építeni egy erős bagázst a semmiből. Egy megszokott, erős csapatot, ami két-három sztárjátékoson alapszik. De ki helyettesíthetné a kihullott tagokat? Az egykori játékosból ”emberkereskedővé” avanzsált Billy elmegy tárgyalni, hogy új embereket szerezzen. A ”vak véletlen” összehozza egy fiatal statisztika elemzővel Peter Brand-del (a valóságban Paul DePodesta), aki a másik csapat főnökének asszisztense. Billynek megtetszik Peter elmélete a csapat átalakításáról és szerződteti is az ifjút. Innentől indul be a cselekmény, ahogy Billy és Peter megpróbálják átnyomni az elméletüket, később hitvallásukat az előttük tornyosuló kétkedők falai között. Nem egy nagy was ist das történet, kiszámítható csavarok, tipikus baseball film elemek, viszont egyedi, mivel nem egy-két-néhány játékos szemén keresztül látjuk végre a baseball világát, nincsenek kínosan ismétlődő meccsmontázsok és egyéb klisék. Helyette annak a szemén keresztül látunk mindent, aki az összes szálat a kezében tartja.

Szóval a keret sztori, az egy tipikus film, nyolc szekvencia stb. De a harc, az a lelki erőfeszítés, ami benne van ebben a keretben. Na, az már említésre méltó. Nem tagadom, hogy egy picit unalmas a film, illetve unalmas lehet annak, aki nem érzi át a filmnek ezt a nagyon mély aspektusát. Én mégis azt mondom, hogy megéri végignézni. Főleg, mert kiválóan vágták el a végét, éppen a megfelelő hatásfokon és ettől nagyon erős maradt a kicsengése.

Technikailag

Operatőrileg elég jó a film, de nem voltam elájulva. Viszont voltak benne nagyon jó megoldások, amik ráadásul nem tipikus hollywoodi fogások, hanem inkább független, vagy művészfilmes látásmódot tükröztek. Vágás, az működött, de ennyi. Nem volt rossz, mert ha rossz lett volna, azt észre lehetne venni, ahogy a jót is, ez meg közepes volt, átlagos. Hozta a szintet. Kosztüm, smink. Hát itt ez nem erről szólt. De jól adták vissza 2011-ben a kétezres évek elejének hangulatát, a mobilokkal, régi pc-k, stb szóval ez is rendben volt. Zene az telitalálat volt, kellően szívbemarkoló ahol kell, de nem túlcsinált. Mondhatni letisztult volt.

A színész

Nagyon jó volt. Egyes számban. Brad Pitt. Kész. Ez egy Oscar díjas alakítás volt és nem kapta meg. Van ilyen. Legalább jelölték. És attól még zseniálisan játszott. Végre nem egy csim-bum akcióhős, egy állandóan vigyorgó szélhámos, hanem egy hús-vér ember. Remek volt. Ja, hát igen és itt kifújt. A többiek azok ott voltak, de csak dísznek. Jonah Hill, jó volt, de én nem jelöltem volna. Philip Seymour Hoffman meg kb. beugrott egy cameo-ra. Igen ez vagyok én, így játszom a kemény edzőt. Kb ennyi volt. Papírvékony karakter, csak jelzés szinten volt ott, csak képviselt egy álláspontot és kész. A végén, a nagy lövésnél, néz egyet az égre elcsodálkozva. Szini tanoda első óra. A többi karakter, említésre sem méltó. Se a játékosok, sem más. Kár. Erre már nem jutott energia a nagyszabású történet mellett.

Rendezésileg

Megint azt mondom, hogy közepes. Brad Pitt-et szerintem nem nagyon kellett instruálni érzelmileg, a többiek, meg egyetlen álláspontot jelenítenek meg a filmben, így őket sem kellett túlzottan motiválni. Szóval rendben van, korrekt, összerakta, le a kalappal, de nem elég erős. Papírforma forgatókönyv, gyengék a karakterek, oké, de egy jó rendező ezt felhozza egy átlagosnál magasabb szintre. Én csak azért adok neki nyolc pontot, mert tetszik a mélysége, amúgy, mint film, átlagos, max hét pont. Ennek ellenére ajánlom, mert van miért megnézni.

IMDB: 7,6/10

Rotten Tomatoes: 94% kritikusok (Top Critics 98%) / 86% nézők

Metacritic: Metascore 87 / User score 7,9

Nálam: 10/8

Vén Georgy triggerel. Eldörrenti a startpisztolyt. Kezdődhet a játék. Az élet játéka ez, és a létezésé. Zachry elkezdi mesélni a történetét, mely egyben mindenki története, azt a történetet, amikor először találkozott Vén Georgy-val. Ő és mindenki más. Vagy amikor mindenki más számára éppen ő volt Vén Georgy, ahogy rögtön azt látjuk is az első történetben. Ez a Vén Georgy ez egy szimbólum (ki gondolná). Egy szimbólum arra a bennünk lakó kétkedésre, vagy kis ördögre, vagy nevezzük bárminek is, szóval arra az indító impulzusra, amely kibillent minket megszokott helyzetünkből, kiráncigál a komfort zónánkból és elindít a változás útján. Egy személy, egy esemény, egy belső késztetés, bármi lehet ez, de nagy a valószínűsége, hogy egy krízisen át fog vezetni minket az út, úgy, hogy maga az Ördög (Vén Georgy) fogja a kezünket. De átvezet bennünket végül a megváltásba, a krízist felváltó megnyugvásba, egy másik életbe, a halálba (valamely részünk, vagy egészünk halálába). Az elmúlásba, vagy továbbhaladásba, más körülmények közé, melyek az indító impulzus előtti zavartalan, de nem megfelelő állapotot hivatottak felváltani. Minden film, minden történet így épül fel. Ez a film, bár nehéz észrevenni, de egy hagyományos nyolcszekvenciás közönségfilmbe ágyazott, mégis egyedi narratíva. És ezért működik. Persze nem mindenkinek. De ez nem a struktúra választás hibája. Viszont a struktúra, a nyolc szekvencia azért olyan népszerű, mert életszerű, az életre épül. Arra, amikor egy váratlan és újszerű helyzetbe kerülünk, általában akaratunkon kívül, akkor pontosan így játszódhatnak le (persze nem minden esetben) a folyományok. Kimozdulunk az egyensúlyból, elérkezünk egy válaszúthoz, ahol fel kell adnunk addigi életünket. Majd mikor azt hinnénk már sikerült megtalálnunk a helyes irányt, ismét elbukunk és csak egy újabb válaszút téríthet minket végül a konklúzió ösvényére. Bámulatosan összetett és mégis rendkívül egyszerű mechanizmusok ezek. Ez a film is ezt mutatja be. De ami még fontosabb, megmutatja, hogyan lehetséges az, hogy egyszerre legyünk jelen több idősíkban, dimenzióban, hogyan élhetjük át folyamatosan a múltunkat, miközben a saját jelenünkben tengődünk és ez alatt, egy elképzelhetetlen jövőt álmodunk. Ez a történet és maga a film is zseniális (szerintem).

Persze sokak gondolják úgy, hogy ez a film rossz. Ez a film didaktikus, redundáns, terjengős, sőt egyenesen unalmas. Rendben van. Miért? Azok, akik nem értik ennek a történetnek az elképesztő mélységét, azok számára befogadhatatlan a film. Azok számára ez csak egy közhelyszótár. „Igen, persze, sokszor újjá születünk és minden életünkkel hatunk a következőre… bla… bla… bla. Hallottuk ezt már. Hogy minden és mindenki összefügg. Minek ezen rágódni két és fél órán keresztül. Ez olyan elcsépelt.”. Nagyjából ezeket az ellenhangokat hallottam eddig a filmmel kapcsolatban. Persze. Ha így nézzük igen, valóban didaktikus és terjengős, néha túlzó, talán feleslegesen teletűzdelt és túlontúl hatásvadász. Viszont ezek az emberek, csak a felszínt karcolgatják. Mert nem ebben hisznek. Istenben hisznek, vagy épp semmiben, a véletlenben hisznek, és nem gondolják, hogy a dolgok ennyire összefüggenek. Ezt csak amolyan deus ex machina módra magyarázzák, hogy: „Hát azért történik ez a karakterekkel, mert az író ezt írta bele a történetbe, hogy pont akkor jön vissza az áram, vagy pont ez, vagy pont az.”. Oké értem én, hogy klisé szagú. De érdemes elvonatkoztatni, hogy ez nem egy klisé áradat. Ez az élet maga, ez a létezés, ez a sors. Talán még senkivel nem esett meg, hogy éppen a megfelelő pillanatban volt a megfelelő helyen? Pont akkor nézett az égre, amikor egy becsapódó égitest képében hullócsillagot látott. Véletlen? Nem. Mindig van hullócsillag. Ha sokáig nézzük az eget, úgyis látunk egyet. Statisztika. Az meg nem véletlen. De mondjuk, hogy az. Hány ilyen, és ehhez hasonló véletlen történik egy emberrel élete során? Nem értek hozzá, de ha ezt egy hozzáértő megvizsgálná, kiszámolná, biztosan nem az jönne ki, hogy véletlen. Sokkal inkább egy szám, ami egy értéket határoz meg, ami egyfajta valószínűségre utal. Ha már mérhető, akkor talán nem is véletlen. Ugye?

Imádtam ezt a filmet, és mindig imádom, amikor megnézem, mert minden ízében tökéletesnek gondolom, még a hibáival együtt is. A története annyira magával ragadó, annyira sokszintű és elgondolkodtató, hogy nem lehet szemlesütve elsétálni mellette. Annál ez többet érdemel. Többet érdemelt volna, amikor az Oscar díjakat osztogatták és valahogy micsoda ”véletlen”, de ez a film kimaradt a szórásból, még jelölést sem kapott. Szégyen. Ha a történetet szarnak is gondolták (ami szívük joga), attól még dacból nem kellett volna teljesen ignorálni ezt az alkotást. A technikai Oscar díjak között ez a film tarolt volna. Smink, kosztüm, vágás, zene, ez mind-mind tökéletes ebben a filmben. A színészi teljesítményekről már nem is szólva. Tom Hanks szinte elviszi a hátán a filmet, elvihetné, de a többiek is cipelik rendesen, mert mind jók. Mindegyik karakter ötletes, egyedi, megismételhetetlen. De Hollywood büntet. Büntet, mert ha ők nem adtak pénzt a filmre, és az mégis jó lett, az rájuk nézve égő. Inkább mellőzik, sőt lehúzatják a kritikusokkal is. Persze csak azzal, aki bérbe ír nekik. Bizonyára van ilyen jó pár. Ettől még van hibája a filmnek és nem minden kritikus van lefizetve, aki lehúzza a filmet, de biztosan van ilyen is. Tudom, hogy ez konspiráció, de Amerikában, Hollywoodban ez nem meglepő. Van mögötte alap, ami pénz és politika. Az Avatar kontra Bombák földjén affér tipikusan példázza az állításomat.

Annyi mindenről lehet beszélni ennek a filmnek a kapcsán, hogy évekig írhatnám, és nem lenne vége. Ez a négy ember, David Mitchell, Lana Wachowski, Tom Tykwer és Andy Wachowski.  Ők négyen pontosan értik miről szól ez a világ. A két Wachowski-t mindig is bálványoztam, mert pontosan úgy gondolkodnak a világról, mint én, és ez nyilván nagyon tetszik. A filmjeik elképesztően lefedik a valóságunkat (persze nem mind). Értik a dolgok rendjét, azt a kollektív kohéziót, ami egyben tartja a világot. Ez nagyon nagy kincs. Sajnos a világ nagyobb része erre még nem készült fel. Talán nem is fog sosem. Nem kell mindenkinek tudnia és értenie, hogyan működnek a dolgok. Elég, ha élik az életüket és közben minden pillanatban hatnak egymásra, hiszen ez a lényeg, ez a dolgok rendje.

Azt hittem, hogy egy tíz oldalas elemzést fogok írni erről a filmről, de ez csak egy review lett. Lehet, hogy egyszer majd írok róla többet is, nem tudom. Ez a kis visszatekintés éppen olyan egyszerű és összetett, mint maga a film. Pont olyan hosszú, amilyennek lennie kell. Nem kívánok a történetről beszélni, mert felesleges. Nem kívánok történetbeli összefüggésekről zagyválni. Mindenki nézze meg a filmet, nézze meg ezt a csodálatos szimfóniát. Vizuális szimfónia ez, ahogy az egyes plot point-oknál emelkedik a feszültség, gyorsul a zene, gyorsul a vágás, egyre intenzívebb a cselekmény, majd a tetőponton beteljesül és finoman lecseng, akár egy zenemű. Csodálatos dallamok ötvözete, egy zenei módon megkomponált képi világgal. Ilyen hihetetlen, erős és egymást tökéletesen kiegészítő képi és hangbéli együttest, és az általuk életre keltett világot, még soha nem láttam vásznon. Na jó, talán nem soha, mert vannak még nagyszerű filmek, de ez köztük a sereghajtó. Felesleges tehát a történetről diskurálni. A történet itt mellékes, az azonban, ami a dolgok mögött van, ami a történet által kerül olyan nyilvánvalóan és mégis gyengéden a szemünk és fülünk elé, hogy az egyedülálló, megnevezhetetlen, elmondhatatlan. Csak érezni lehet. A zsigereinkben, a szívünk és a gyomorszájunk találkozásánál kiváltott nyomó, szorító érzésbe ágyazva. Ettől olyan csodálatos és hihetetlen élmény ez a film és éppen ezért gondolom, hogy még akkor is, ha nem lesz mindenki számára érthető, vagy elfogadható, vagy szerethető ez a mondanivaló, ez a történet, ez az interpretáció, akkor is érdemes, ha nem egyenesen kötelező jellegű a megtekintése, ennek a mesterműnek. Ilyet, még garantáltan, úgysem látott senki azelőtt. Megérdemli ez a film, hogy mindenki lássa!

IMDB: 7,6/10 (ez még annyira nem is vészes)

Rotten Tomatoes: 66% kritikusok (Top Critics 40% (szégyelljék magukat)) / 67% nézők

Metacritic: Metascore: 55/100 / User Score: 8.1

Nálam: Mindenhol max pontot adtam neki, illetve az egyéni értékelő rendszeremben is ez egy 10/10-es film!

Spoiler free!

Nos, az első részhez képest, egy nagy lépés, ez a második. Kifejezetten jót tett a filmnek a rendező, író és operatőr leváltása. Azt nem mondom, hogy az első résszel kardinális problémák lettek volna ezeken a területeken, de azért voltak gondok. Ezeket, szerencsére sikerült kiküszöbölni a váltással. Ráadásul nagyon jó stábot hoztak össze, igazi sikercsapat, köztük a Gettómilliomosért Oscar díjat kapott Simon Beaufoy forgatókönyvíróval. Hibátlan választás, mint ahogy az is, hogy ezúttal kihagyták az írási folyamatból a regényírót.

Nem gondolnánk, de ez sokat számít. Számít, mert akié a történet, az sikító frászt kap, ha meglátja, hogy valaki kézen fogja a gyermekét és elviszi őt az iskolába, hogy megtanítsa írni, olvasni. Márpedig ez a dolga a forgatókönyvírónak és a rendezőnek, meg persze az operatőrnek is valahol, hogy anyuci pici gyermekéből, egy sikerérett filmet hozzanak össze. Ez most sikerült. Persze nem hibátlanul, de a tanárok is csak emberek, mint bárki más, és ahogy az agyagtömböt forgatják és formázzák a fazekasok, bizony az kézi munka, és nem egy gyártósor végén fog kipottyanni a milliméter pontosan lesorjázott formatermék, ami megfelel a német einc-und-cvancigcung szabványnak. Hanem az egy manufaktúra termék lesz, egy termék, aminek lelke is van.

Ezek az emberek, végre lelket adtak, ennek a szériának. Persze ez a jó történet alapanyagnak is köszönhető, ami az első résznél még inkább a csim-bum-ra helyezte a hangsúlyt, itt viszont már előkúszott a dráma is. Még csak finoman, de ott van. Meg a kötelező szerelmi bizonytalankodás is, meg a mostanság nagyon közkedvelt szerelmi háromszög is éleződik a történetben. Hát ez kell a fiataloknak. Gondolom. A tini bukszáknak. Megint csak, gondolom, mivel nekem nem hiányozna, ha nem lenne. Szóval lelke lett a dolognak, nem egy átlag 7. pontos film a sok közül, ez már egy 8-as (8,2-es!), ez már egy olyan film, ami például bekerült az IMDB-n a Top 250-be. Ez egy Top film, nincs mese.

Én sosem adtam az ajándékok csomagolására, de egy filmnél el kell ismerni, hogy fontos a csomagolás. Főleg egy hollywoodi filmnél, egy blockbuster-nél. Ez a stáb, ez tud csomagolni. Eladta nekünk ezt a sztorit, úgy adta el, hogy a csomag aromazárós volt. Bent maradt az esszenciája a történetnek. Bár nem olvastam a könyveket, és ha olvastam volna, sem akarnám hasonlítgatni, de biztos vagyok benne, hogy egyetértenének velem az olvasók (a könyvet olvasók) is abban, hogy bent maradt a kávéillat a tasakban. Nem könnyű munka az adaptáció. Ha meg ott van a gyerek szülője, úgy még nehezebb. Ezt tudták ők is, úgyhogy anyut kiküldték, amikor becsengettek az első órára, hogy ne lássa, hogyan esnek neki a tanárok a gyerkőcnek késsel-villával és krétával. Megint csak: hibátlan döntés!

A történetről nem akarok beszélni egyelőre, aki tud bármit erről a filmről, az ismeri nagyjából a történetet. Majd ha kijött az összes film, írok róla egy nagy-nagy elemzést, de ez egy review, csak egy zanza. Annyit mondanék csak, hogy nagyon izgalmas. :-) Izgalmas és érdekes és van benne egy jó adag kendőzetlen társadalomkritika és mély mondanivaló. Persze, a kendőzetlenség sajnos azt jelenti, hogy kissé direkt. De az Adéle elemzésben már beszéltem a film hatásvadászatáról, és annak a fontosságáról. Ez van. Ettől még jó és korrekt. Én meg szeretek izgulni, pedig tudom, mi lesz a vége.

A színészek: Jennifer Lawrence nőiesedett, Oscar-osodott, szépen húsosodott is és érett is és egyre és egyre jobb lesz. Nagyon várom az American Hustle-t, amiben ő az egyik fő(bb)szereplő, és már a trailerekből is érződik, hogy csodálatos lesz. Itt is az volt, persze a karakteréhez mérten tudott egy közepesen tágra zárt keretben mozgolódni. Kívánom neki, hogy ne ragadjon bele ezekbe a ”ki ha én nem, kemény csaj vagyok” karakterekbe. Nyilván azért megy neki ilyen jól, mert magát adhatja benne. És tényleg jó.

Josh Hutcherson, aki Peeta-t (vagy Pitát) játssza, hááát. Igen ezt a Peeta karaktert sokan leszólják, hogy picsog egyfolytában. Nekem nem tűnt fel annyira. Ő is fejlődött szerintem. Mármint a színész. A karakter az maradt, aki. Ez nem a színész hibája.

Akik viszont még zseniálisabbak lettek, az Stanley Tucci és Elizabeth Banks. Óriásiak mind a ketten, látszik a tapasztalat mögöttük, az évek adta kiforrottság. Annyira beleillik a karakterük a közegükbe és ők annyira briliánsan jelenítik meg a karakterek lényegét, hogy én őket élveztem a legjobban, amíg a vásznon voltak.

Woody Harrelson az Woody Harrelson. Ennyi. Gyakorlatilag hozta, amit kellett, mint mindig, se többet, se kevesebbet. Ellenben, a mellék karaktereket alakító színészek, szintén igen jól szerepeltek, szóval kellően színesítették az összképet. És persze egyik kedvenc színészem Philip Seymour Hoffman is kiválóan hitette el velünk azt, amit el kellett hitetnie velünk. Velem biztos.

Ami tetszett: Nagyon izgalmas volt a film, szinte végig. Nem ült le nagyon az eleje sem, amikor felvezették a jövő eseményeit, illetve megrágták a múltat. A viadal az persze megvolt, ezzel nem árulok el nagy titkot, de szerencsére nem erre fektették a nagyobb hangsúlyt. Egy rövidített viadal volt, de elég volt, mert ez is kellően esszenciális volt.

Ami annyira nem tetszett: A vége. Egyrészt, mert még néztem volna. :-) Komolyra fordítva viszont, a végével több gond is akadt, a legnagyobb talán az volt, hogy a fő karaktert annyira összekavarták és rajta keresztül minket is, hogy kicsit nem tudtam hol vagyunk, mi miért történt, hová lett a többi szereplő stb.. Jó volt a rövidített viadal, de ez nemcsak pozitívum, hanem negatívum is, mivel a végén tizenöt perc alatt annyi infót és impulzust kapunk, hogy a stáblista alatt komolyan el kell gondolkodnom, hogy vajon megértettem-e, mi is történt az elmúlt percekben. Oké, nem vagyok idióta, felfogtam mindent, de ez a befejezés, amolyan hollywoodira sikerült, pedig ez nem egy kilencven perces film volt. Mégis kissé összecsapott lett. Hát ez van, majd a következő két részből kiderül, ami itt kimaradt. Megint csak, gondolom.

Szándékosan nem mondok többet, nem akarok spoiler-ezni! Mindenkinek ajánlom, hogy nézze meg a filmet, döntsön maga, hogy milyen, legyen véleményetek róla, beszéljetek róla, mert érdemes rá a film és a történet. Fogok még írni erről a filmről, az egész szériáról, ha majd kijön az összes rész, de addig nem kezdek bele okfejtésbe, elemzésbe, mert egyenként semmi értelme. Én várom a folytatást. Ha tehetitek, nézzétek meg, és ha tehetitek, moziban tegyétek.

IMDB: 8,2/10 (Top 250/229)

Rotten Tomatoes: 89% kritikusoktól / 93% nézőktől (Fresh)

Metacritic: 75 Metascore / 8,3 Userscore

Nálam: 8,5/10

Ez az első elemzésem. Szándékosan nem kritikának nevezem, mert bár kritizálom a filmet, kritizálom a hibáit, mégis keresek benne egy fonalat, amit végigkövetek az írás folyamán, aminek mentén kibontom a film hibáit és erényeit. Előre szólok, hogy ez hosszú lesz! Azért, mert ez az első, és ebben minden érzésem benne van, másrészt, mert nagyon hatott rám a film ereje, harmadrészt, mert a film maga is baromi hosszú. És természetesen SPOILER ALERT (tehát le van lőve majdnem minden poén a filmből).

Enjoy!

Adéle élete, maga a "szerelem”? Avagy a kék a legmelegebb szín

Vegyes. Alapvetően jó érzéseim vannak a filmmel kapcsolatban, mégis sokszor a fejemet fogtam a kissé szájbarágós megoldások miatt. Szerencsére, több erős és jól eltalált jelent volt a filmben, mint amennyi banális. A tizenkilenc éves Adèle Exarchopoulos, zseniálisan játssza el a tizenhat-tizennyolc éves Adéle-t. Maszatosan eszik, be nem áll a szája evés közben, szabályosan zabálja az ételt. Kelekótya, keszekusza, álmodozó, leginkább mélázó. Nekem kicsit, túl sokat mélázó. Szájtáti. Az elején még értem, aztán már sok. Mégis, még egyszer: zseniális, ahogy önmagát adja. Pontosan így képzelem el a tizennyolc éves Adèle Exarchopoulos-t otthon is, ahogy (szájtátva) alszik, maszatos a szája, értetlenkedve szemléli, hogy tetszik egy srácnak.

Aztán jön egy klasszikus elem. A kissé hosszúra nyúló tanóra jelenetben, feldobják a témát, miszerint milyen is a szerelem első látásra. Majd (hosszú percekkel és töltelékekkel később) meglátjuk Adéle-t, ahogy "beleszeret” első látásra, a kék hajú, kék szemű Emma-ba, az utca kellős közepén. Ajjaj! Persze, ki ne kívánná meg a másik nem szemére való példányát, az utcán. Naponta megesik. Megkívánjuk. Egy őrjítő légyott ereéig. De azért nem szeretünk bele? Ki ő? Mi ő? Letaglózhat valakinek a puszta megjelenése, de még tizennyolc évesen sem bocsátkozunk messzemenő következtetésekbe, egy vadidegen kapcsán, akit akkor látunk először. Viszont az irodalom iránt bolonduló Adéle, nyilván úgy véli, ez a testi vágy, már maga a szerelem. Erre persze önmaga cáfol rá, amikor az éjszaka folyamán álmában önkielégít, miközben a lányról álmodik (vagy fantáziál? Álmában az ember, ritkán nyúl magához fizikálisan, persze nem voltam még felajzott tini-lány). Álmodik, majd felriad, és nem érti, hogy ez most mi. Ellensúlyozásként összejön a sráccal, akinek tetszik. Azt nem tudom, hogy ez mennyire tipikus reakció egy látens homoszexuálistól. „Basszus! Lehet, hogy meleg vagyok? Nem, az nem lehet! Gyorsan szexelek egy sráccal!” Gyorsan! Két randi és szex. Tizennyolc évesen. Azt reméltem, hogy legalább szűz. De annyira természetesen ült rá a srác hímtagjára, mintha egy felnőtt film üdvöskéje lenne a huszadik forgatásán. Viszont milliószor jobban játszotta el a színésznő azt a kissé kelletlen, bizonytalan, álságos szeretkezést, mint ahogy egy pornófilm színésznő próbálja az ellenkezőjét adni az embereknek. Zseniális. Aki látott már nőt megjátszani a "jó” szexet, az pontosan tudja és érzi, hogy bizony, ez most csúnyán belehazudik a srác arcába, amikor azt mondja, hogy csodálatos volt. A férfi, abban a helyzetben elfogadja ezt a választ. Mit tehet? Azt hiszi, hogy szereti a lányt. És ami még rosszabb, azt hiszi, hogy a lány is szereti. Szerencsétlen hamar lapátra kerül. Két randi, egy aktus, majd szakítás és a srác sír. Mi ennyit tudunk róluk, bár lehet, hogy azért ez több volt, de nekünk ennyit mutattak. De miért sír? Miért sír a lány előtt? Egy ilyen sekélyes testi kapcsolat után? Talán túlzás.

A lány is sír. Otthon, egyedül. A lányok, mindenen tudnak sírni. De az nem világos, hogy azért sír, mert vége lett, ennek a semmitmondó kapcsolatnak, vagy azért, mert belül vívódik, hogy meleg, vagy nem meleg? Aztán jön egy csók, egy lánytól. Nem a kékhajútól. Azt hiszi, hogy ez lehet már egy kapcsolat, de tévedés volt, csak „a pillanat heve”, ahogy a másik lány mondja. Érdekes iskolába jár ez az Adéle. Lányok csókolgatják egymást, a pillanat hevében az udvaron, a legjobb barátja (fiú), szintén meleg, ő maga, pedig nem tudja, mit is akar. Kicsit mindenki identitás zavaros. Én értem a tinédzser kor bizonytalanságát szimbolizáló helyzeteket, embereket. Új életszakasz, váltás, vége az iskolának, irány az élet, most mi lesz érzés. Coming of age-nek mondják. Értem, de ez megint egy: Túlzás!

A legjobb (meleg) barát (aki később rejtélyesen eltűnik a színről), elviszi Adéle-t egy meleg bárba. Ahol inkább fiúk vannak, ezért Adéle átvándorol a női szakaszhoz, egy másik bárba, kb. kétsaroknyira. Kétsarkonként van egy meleg bár Franciaországban. Mit ad isten, itt találkozik újra a kékhajú lánnyal, Emmával. És innentől már jogos a "szerelem”. Bár veszettül kívánják egymást, ez lerí róluk, mégis inkább fecsegnek egy sort, üresen, semmitmondó dolgokról, mint a "szerelmesek”. Persze Emma, aki (ki tudja mennyivel) idősebb, nem egyedülálló, de ez nem zavarja, és újra találkozik Adéle-el, többször is.

Közben Adéle-t, az iskolában megbélyegzik, hogy meleg. Gyakorlatilag ettől a ponttól, már elkezd elsekélyesedni, Adèle Exarchopoulos játéka, mivel végig ugyanaz a kifejezéstelen, mélabús, bambuló arc köszön vissza ránk, bármilyen helyzetben találjuk is. Sokban emlékeztet Kristen Stewart semmitmondó arckifejezésére és játékára, bár még így is klasszisokkal jobb. Ugyanis, amikor közösen játszik az Emma-t alakító Léa Seydoux-val, akkor elképesztően jó. Nagyon sokat erősít Adèle Exarchopoulos játékán partnere, egyébként briliáns jelenléte. Ez igaz a karakterekre is. Adéle gyakorlatilag csak Emma mellett él. Csak mellette boldog, csak vele teljes, és ez jól látszik végig.

A leszbikus szex jelenet(ek). Nos, a történet itt lerántja a leplet a "szerelemről”. Arról az "érzésről”, aminek olyan sokan tulajdonítanak olyan sokat. De miről is beszélünk? Érzés? Érzelem? Naivitás lenne azt hinni, hogy a szerelem, az érzelem, vagy érzés. Érzés, abban az értelemben, hogy érzünk valamit, ha ránézünk a másikra. Ellenben, ez nem érzelem. Ez vágy. Ez sóvárgás, ez elképesztően erős törekvés a kielégülésre. Specifikáljuk, hozzátársítjuk a vágyunkat egy személyhez, tárgya lesz ez a személy a vágyunknak. Épp olyanná válik, mint egy közönséges tárgy. Így is mondjuk: Én, szeretem Ő-t. A nagy Ő, csupán tárgy lesz vágyunkat kifejező mondatunkban. Egy új kocsi, tv, okostelefon.

Idézzünk fel egy ilyen esetet, emléket. Megvan az új tárgyunk. Maradjunk a telefonnál. Az új telefon. Mit teszünk? Ha lehet, akkor addig nyomkodjuk, amíg le nem merül, vagy ki nem véresedik az ujjunk. Agyonhasználjuk, az első pár héten. Azt hisszük, örökké vigyázunk rá. Tokba tesszük, óvjuk, ha lehet, akkor vele alszunk, ismerkedünk a szokásaival, képességével, tudásával. Aztán telnek-múlnak a napok, a hetek, hónapok és a szép, új, csillogó, minden percünket lekötő telefon a zsebünk mélyén, az asztal végén landol tok nélkül, karcolódik, koszolódik, elhanyagolódik, elhasználódik. A telefon érzései változatlanok irántuk, mi viszont nagy igyekezetünkben egyre inkább rúgjuk el magunktól. Szeretjük, mert a miénk, kedveljük, elfogadjuk, majd mikor kiöregszik, megcsúnyul, elhasználódik, akkor megutáljuk, haragszunk rá, meggyűlöljük, mert miért nem olyan, mint régen? Miért nem új? Miért nem érzem azt, amit az elején? Miért nem vérzik az ujjam? "Egy hasznavehetetlen, semmire sem jó vacak vagy." Majd gyűjtünk pénzt, elmegyünk a boltba és veszünk egy újat. A régit pedig, bal váll felett kivágjuk a kukába.

Visszatérve az eredeti gondolathoz, a nemi aktust megjelenítő jelenet(ek)hez. Fenomenális. Izgató, vadító, erős, dermesztően hiteles. Azt hiszem, hogy aki volt már párkapcsolatban és volt ”szerelmes”, az tudja, milyen is ez. Az első. Vagy a sokadik is lehet, ha a megfelelő alkalommal történik. Vagy épp veszekedés után. Észvesztő. Vad, érzéki, állatias. De ez nem szerelem. Ez nem egy érzés, egy érzelem, nincs szó tiszteletről, vagy gyengédségről. Ez az, ami. Színtiszta ösztön. Azt teszem a másikkal, ami nekem is jól esne és egy ilyen helyzetben azt is kapom vissza. Két ember, két nő teljes arcával egymás altestében tűnik el. Ha mód lenne rá, felfalnák egymást. Tökéletes. Tökéletes, mint az új telefonom. Aki ízléstelennek érzi ezt, az nem tudja milyen a jó szex. Hogy hosszú-e? Nem gondolnám. Nincs tíz perc, talán öt. Nem néztem, nem mértem. Olyan hosszú, amilyennek lennie kell. Ha már naturális, akkor ne legyen fél perc. Persze férfi szemmel, nyilván más. Nincs férfiember, aki nem nézte volna el egész nap, a két kifogástalan testű, gyönyörű, érzéki nő (és hölgy) aktusát. Véleményem szerint, a nem sokkal idősebb (csupán tíz év) Léa Seydoux teste gyakorlatilag kifogástalan. Adèle Exarchopoulos tizennyolc évesen nem tud ráverni testileg, erre a sokat látott fiatal színésznőre. Pedig ő is gyönyörű.

Az aktusok után mindig egy hirtelen vágással kerülünk be egy egészen más helyzetbe, és közben észrevehetetlenül telik az idő. Nem a film borzasztóan hosszú játékideje. Hanem a történetbeli idő. Azt kell, hogy mondjam, hogy sajnos, észrevehetetlenül. Adéle hirtelen tizennyolc lesz (eljön a születésnapja egy meglepetés buli formájában). Se szó, se beszéd, vége az iskolának. A két lány, találkozik a másik szüleivel is. Emma szülei liberális, érett, befogadó szülők, akik lányuk mellett állnak mindenben, támogatják a művész karrierjét, a meleg kapcsolatát, hamar megkedvelik, az olykor gyerekesen viselkedő Adéle-t, nincs kifogásuk semmi ellen.

Adéle szülei. Atya világ! Komolyan mondom én nemcsak sajnáltam Emma-t, de mélyen együtt éreztem vele. Pontosan tudom, hogy mit élhetett át, amikor rendőri kínvallató módszereket meghazudtolóan kezdtek el vájkálni a kedves szülők a magánéletében, belebújva a karrierje, az életcélja minden részletébe, kioktatva, ezen törekvésének céltalan és lehetetlen mivoltáról, majd jó mélyen, gátlástalanul nyúltak át a képzeletbeli pénztárcájába, hogy ismét tudatosítsák benne, hogy bizony egy festő az csak akkor sikeres, ha halott. Bravó! "Bemutatjuk a Begyepesedett család című francia filmet!" De Emma még így is szerencsés, hiszen üzletember apja, majd fizeti a számlákat, hogy ő festegethessen. Nos, ha valakinek a vaginanyalás nézése közben fordult fel a gyomra, akkor azért az gondolkodjon el ezeken a szavakon is, mert ezek a kijelentések milliószor gyomorforgatóbbak, mint bármilyen nemű emberek közt lezajló nemi aktus, legyen az orális, anális, vagy banális. A film elején hiányoltam, hogy nem tudtam semmit Adéle családi hátteréről. Vajon honnan ez a bizonytalanság? Miből fakad a bátortalansága, az introvertáltsága. Nos, ez a (szerencsére) rövid jelenet mindenre választ adott. Emma a művész, a szabad szellem, aki kimeri nyilatkoztatni önmagát. Adéle, pedig az az ember, akit ezek az igencsak megkopott életszemléletek bezártak egy ládába, ami épp a tenger fenekére mélyed. Mondhatnám további közhelyekkel élve, hogy Ég és Föld, de azt hiszem, hogy a Föld nincs eléggé lent ahhoz képest, amennyire Adéle szüleinek szemlélete, Emma szüleinek világlátásához képest. Csak azt sajnáltam, hogy viszonzásul Adéle szülei nem látták, milyen jót szeretkezett a két lány, ezután a felettébb kínos vacsora után, Adéle gyerekszobájában.

Eddig a pontig Adèle Exarchopoulos játéka mondhatni rendben volt. Itt azonban megint egy észrevehetetlen időugrás következett, ahol Adéle már óvodai oktató, együtt él Emma-val (aki már nem kék), főz, mos, takarít, és gondolom, néha kielégít. Gondolom, mivel nincs több szex a vásznon. Adèle Exarchopoulos rendkívül életuntan játssza, hogy szereti a gyerekeket és szeret tanítani. Életunt, elmélázó, még gyerek maga is. Emma a karrierjét építgeti, Adéle pedig elveszik a felnőtt kor sűrűjében, valahol a makaróni és a menstruáció miatt meghiúsult szeretkezés között. A semmiből aztán előugrik a féltékenység Emma partiján, amire mindent Adéle készített elő. Emma elhagyta a kéket, már csak simán szőke, rövid hajú, kvázi felnőtt. Mellette Adéle, aki szeretne az lenni, felnőtt, de képtelen rá. Adéle kényelmetlenül érzi magát Emma barátai között, mivel szegény igen műveletlen a sok képzőművész között. Emma egész este egy lány barátjával foglalatoskodik, aki nem mellesleg terhes. Adéle borzasztó féltékeny lehet, de ez természetesen nem látszik az arcán, csak az atmoszférán érezhető. Az érezhető, hogy csak magának akarja Emma-t, és ha tehetné abban a helyzetben eltüntetne mindenkit, csak azért, hogy kettesben legyenek. De Emma már másra vágyik, vágyhat, nem akarja, hogy Adéle magához láncolja. Kompenzálásként Adéle egy sráccal táncol, beszélget, akinek nyilvánvalóan tetszik a lány, és akiről kiderül, hogy filmszínész. Elmeséli, hogy mennyit utazik és ajánlja Adéle-nek is, hogy utazzon New York-ba, mert az jó dolog. A fékezhetetlen "szerelemtől” elvakult Adéle, úgy érzi elhagyták, úgy érzi, talán Emma mással szívesebben van. Mit lehet hát tenni ilyenkor?

Hát persze, hogy félre kell lépni. Egy férfival. A kollégájával. Tessék nekem megmondani! Hol van itt az az átkozott "szerelem"? Annyira szeretlek, hogy ha nem érsz rá velem lenni, ha elhanyagolsz, akkor inkább a számba veszem egy férfi péniszét. Mellesleg csak sejtjük, hogy mi is történt. Nem látjuk. Eddig annyira igyekezett a rendező a végletekig feltárni a leszbikus szeretkezés minden momentumát, most pedig a fordulatot jelentő megcsalást elkendőzi, egy-egy csókkal. Persze, tudjuk, hogy volt köztük szex. De milyen volt? Azt is úgy nem élvezte, mint annak idején azzal a sráccal? Vagy ez jobb volt? Jobb volt, mint Emma? Szegény Emma. Mire Adéle hazaér, ő már mindent tud, mert mindent látott. Mi nem láttuk, hogy ő látta, csak mondja. De tudja és ez a lényeg. Adéle terel, hárít, magyarázkodik, ködösít. Hazudik! Belehazudik a szerelme arcába. Gátlástalanul. De borzasztóan hazudik. Még mindig, mint egy gyerek, lesütött szemmel, remegve, min egy ázott madár. Léa Seydoux ismét brillírozik egy jelenetben, amit K.O.-val visz. Emma könyörtelenül törli ki az életéből a "hazug kis kurvát” (ahogy ő nevezi). A film egyik legerősebb jelenete. A felnőtt Emma végleg leszámol egykori bohókás életével, gyermeteg, rajongáson alapuló és egyoldalúvá vált kapcsolatával. Adèle Exarchopoulos hozza a hisztis tini lányt, aki mindent sajnál, mindent megbánt, nem tudja, mi miért történik. Ismét visszaüt a múlt, a neveltetés okozta deficiencia. És előkerül a takony. A mérhetetlen mennyiségű takony, ami innentől fokozottan fog termelődni. Ez az a pont, amikor az ember új telefont vásárol a régi helyett, de a régi nem felejt, az érzései változatlanok irányunkban, neki még mindig mi vagyunk a gazdái, és ő feltétel nélkül szeret minket, még ha néha meg is engedte másnak is, hogy telefonáljon vele.

Adéle leküzdhetetlen kishitűsége, introvertált személyisége, egyértelműen a (nem akaratlagos) szülői elnyomás folyománya. Emma folyamatosan biztatja a volt irodalom szakos lányt, hogy írjon, mert jól ír, mert tud írni, mert van benne elég hozzá. Sajnos a néző nem tapasztalhat meg semmit Adéle, eme feltételezetten csodálatos képességéből, mivel az egész film alatt egy betűt nem látunk az állítólagos naplójából, amit ír. Adéle végig keresi önmagát, és ebben a kétségbeesésben, kényelmes neki Emma mellett maradnia, akit úgy véli, hogy szeret. Adéle sosem volt képes a szerelemre, mivel önmagát sem szereti, sosem szerette. Emma-t bálványozza azért, amilyen ember, azért, mert szabad. Szereti, mert ő az a valaki, aki szereti őt, ha már önmaga erre nem képes. Azt szereti benne, hogy szereti őt akkor is, ha önmaga nem tudja, mi szerethető van magában. A szakítás után Adéle még elveszettebb lesz (ha ez egyáltalán lehetséges) és még több taknyot látunk. Közben újabb évek telnek el észrevétlenül, Adéle közben már iskolában tanít elsősöket, és próbál idősebbnek látszani. Ez a karakter későbbi saját állítása szerint sem tud megvalósulni, a diákok sehogy nem veszik komolyan. Nem csoda, hiszen olyan, mint az a kutyatulajdonos, aki a magabiztosság hiánya miatt képtelen regulázni a háziállatát. Adéle el van veszve, még mindig.

Ismét találkozik Emma-val (elvileg évekkel később). Kettejük közt a szexuális túlfűtöttség még fennáll, attól a pillanattól kezdve, hogy Emma belép a kávézóba, ahol Adéle már várja. Minden apró momentum tökéletes. Adéle bora, Emma kávéja. Az egyik a mámort keresi, a másik a józanságban él. Ismét, már sokadjára kerül elő a felnőtt, kontra gyerek viszony. Ez a jelenet is rendkívül erős, bár kissé hihetetlen, ahogy a két nő úgy esik egymásnak a kávézóban, mintha csak otthon lennének. Vad csókok, intim simogatás és mindez senkinek nem tűnik fel? Ha fel is tűnik, mi nem tudunk róla. Mindenki várja a folytatást, de a józanság, közbeszól, Emma kihátrál. Mindketten sírnak. És ismét a takony. Sajnos, hogy ezt ennyiszer ki kell emelni. A takony Adéle orrából minden alkalommal, amikor sír elképesztő mennyiségben folyik. Emma már rég kifújta az orrát, Adéle viszont hagyja, hogy a váladék a szájába folyjék és buborékozzon, ahogy beszél. Miért? A takony itt is szimbólum (lehet), Adéle gyerekes mivoltát erősíti (taknyos kölyök). Mást nem tudok elképzelni, de akárhogy is van: Túlzás!

A két lány ezen a ponton megegyezik, hogy többet ilyet nem tehetnek, mivel Emma már mással él. Itt derül ki, hogy Adéle sejtése nem volt alaptalan, mivel Emma azzal a (korábban terhes) nővel és annak hároméves gyermekével él együtt, aki a kollégája volt régebben, és akivel sok időt töltöttek együtt, az Adéle-el való kapcsolat rovására. Természetesen, mint mindig, semmi sem véletlen.

Adéle nem képes továbblépni. Elmegy Emma kiállításának megnyitójára, persze kékben. A szemükben izzik a tűz, de Emma már a másik nőé, ez nyilvánvaló lesz. Ott van még Emma képein Adéle, de már nem ő a főszereplő. Mielőtt Adéle elmenne, találkozik a filmszínész sráccal a megnyitón. A srác hízeleg neki egy sort, és ismét a New Yorkba való utazást ajánlgatja a lánynak, mint egy Ibusz-os. Pedig ingatlanügynök lett belőle. Az ügynök, az ügynök, nincs mese. A néző számára felvillan a pozitív befejezés reménye. De a srácot elhívják beszélgetni, Adéle pedig (pontosan, ahogy számítottam rá) elsétál egyedül a naplementében. Egy nagyon béna próbálkozás még történik a le-blende előtt, amikor is a srác kiszalad Adéle után az utcára, de már nem látja a lányt, aki addigra befordult a sarkon, ezért a srác elindul a másik irányba. Egy másik elemzésben biztosan kifejti valaki ezt a véget, én nem értem. Ez akart lenni a nyitott befejezés? Mert akkor baromira nem sikerült. Más magyarázatot nem tudok rá. A befejezés eleve kétes, hogy vajon Adéle sétája a naplementében továbblépés, belenyugvás, vagy megfutamodás, ezt felesleges volt a srácnak ezzel a rohangálásával szétzilálni. Így is érezhető a dilemma, mivel nem tudjuk mi lesz vele.

Összegezve: A kék, a legmelegebb szín. Ez a film angol címe, illetve a képregény címe is, amiből a filmet adaptálták. Jó cím. Jobb, mint az Adéle élete. Ennek ellenére, vagy épp ezért, a kék nem kap akkora jelentőséget a filmben. A takonynak állítom nagyobb a jelentősége, mint a kéknek. Pedig, rengetegszer bukkan fel a kék szín. A haj a legnyilvánvalóbb, de körmök, ékszerek, ruhák, kiegészítők, Emma festményein is stb. Mégis, valahogy elenyészik. Ott van nagy jelentősége, amikor Emma elhagyja a kék színt magáról. Az a pont egy nagyon erős váltás. Valószínűleg az a film második fejezetének a kezdete. Nem néztem pontosan, de én oda saccolom. Onnantól Emma már nem fiatal egyetemista, már felnőtt nő, Adéle, pedig igyekszik alkalmazkodni, de képtelen. Aztán a kék még visszaér, amikor Adéle a tengerben lebeg a "kékségben”, illetve a film végén. A film végén megint alig érzem a kéket. A tengerben értem, és érzem és jó, hogy ott van. Adéle képtelen szeretni magát és csak a kékség, a tenger meleg kéksége, Emma meleg kéksége, Emma oltalma, illetve amit Emma jelképez, csak az tudja őt egészben tartani. Nagyon látványos kép. Itt érvényesül, itt derül ki a cím (az angol cím) lényege. Ez a film egyik kulcsmomentuma.

Operatőrileg szép munka, néhol nekem kicsit természetellenes volt az arcokon a derítés, de ez ízlés dolga. A vágás kifogástalan és nagyon jó választás, hogy nincs megírt filmzene a filmben, csak a különböző hangsugárzó eszközökből áradó dalok adnak helyzeti aláfestést.

Azt olvastam, hogy ez egy coming of age film. Igaz lehet. Én inkább leaving an era behind-nak mondanám (bár ilyen szakkifejezés nincs). Nem az eljövendő felnőtté válás, az öregedés itt a probléma, sokkal inkább a fiatalság magunk mögött hagyása. És azért sem lehet coming of age teljes mértékben, mert nem húzható ez a viselkedésforma rá teljes egészében erre a korosztályra. Ez rengeteg tényezőtől függ. Adéle családi háttere megkérdőjelezhetetlenül, egy kő kemény befolyás, ami sajnos az én korosztályomban (26) élő kortársaim nagy részénél megfigyelhető. A korlátozó befolyás. Óhatatlan, sokszor kikerülhetetlen, és sokak számára leküzdhetetlen. Ennek ellenére nem minden kortársam annyira nekikeseredett és életútkereső, mint Adéle. Coming of age az a Zabhegyező, ez a film, ez a történet, inkább csak szeretne az lenni, de sajnos nagyon keveset tudunk meg a főszereplő belső érzéseiről, a tényleges belső érzéseiről. Csupán spekulálhatunk az alapján, hogy mi lehet az arcára írva.

Azt is olvastam, hogy milyen zseniálisan jól leolvasható Adèle Exarchopoulos arcáról minden apró érzelem. Ezt is vitatom. Tény az, hogy mind a két színésznő megérdemli az Aranypálmát. De nem tudom, hogy a bamba arckifejezés Adèle Exarchopoulos arcán az kifejezetten rendezői instrukció volt-e. Ha igen, akkor jó, ha belülről jön, akkor is jó, de mindkét esetben ez néha sok. Nekem sok. Az apró változásokat az arcáról le lehet olvasni, de nem minden helyzetben. Érezhető, hogy amikor Adéle és Emma együtt vannak, akkor más az arca a lánynak, de amikor merengés, mélázás van, akkor bajban vagyok, hogy most mire is gondolhat.

Adèle Exarchopoulos választása jó is és nem is. Az első fejezetben, amíg tizenhét, tizennyolc évest játszik, addig zseniális, mert önmagát adhatja, tudja milyen az, első kézből tudja, mert benne él ebben a korban. A későbbi korok viszont problémát okoznak neki. Nem tud hiteles huszonéves lenni. Ez visszafelé kompatibilis csak. Tizennyolc éves nem lehet jó huszonhat éves. Persze a történet szerint Adéle végig gyermeteg marad. Ez megy neki, mármint a színésznőnek. De szerintem ez is sok. Értem a rendező szándékát és jó az elgondolása, de egy idősebb lány talán könnyebben birkózott volna meg a húszas évekkel. Plusz egy kis súlytöbblet is ráfért volna, a gyönyörű Adèle Exarchopoulos-ra, ahogy teltek az évek. Az arcával kicsit játszottak, meg a szemével, de nem eleget. Nálam ez a film gyenge pontja, az évek múlása, ami nem látszik meg eléggé a karakterek külsején és nincs rá egyértelmű utalás sem, csak percek múlva derül ki, nagyon megbújtatva egy-egy beszélgetésből, vagy helyzetből, hogy hoppá, eltelt három év.

Léa Seydoux zseniális. Rajta inkább érzem a külső változást is. Remekül adja a fiatalabb éveket és a későbbi időket is jól érzékelteti. Tíz éve előnye van, és ki is használja. Beleteszi minden színészi, testi-lelki adottságát a játékába és tarol.

Abdellatif Kechiche a rendező. Hát ez minimum egy Oscar az Aranypálma mellé. Amit tudott, mindent kihozott a lányokból. Bár néhány döntését nem értem, vagy nem értek egyet vele. Például lehetett volna kb. félórával rövidebb. Kapásból. Nem rontott volna az élvezeten. A többi gondomat azt hiszem felsoroltam. De! Összességében azt kell mondanom, hogy mindent jól csinált. Remélem, látunk még tőle hasonló kiváló filmeket.

Nekem a film tetszett. Nem vagyok teljesen elégedett vele, de ettől csak még jobban kedvelem, mert gondolkodtat. Azon gondolkodom, vajon ezek a szándékos hibák, kő keményen a hatásvadászat célját szolgálják? Vagy csak én érzem soknak helyenként ezeket a "hibákat”. Ezeket a hibákat, amik nem is hibák, mert minden magyarázat itt szándékos, épp ezért nem lehet hiba, legfeljebb kicsit túlzás. Akárhogy is, ha ezek a tézisek igazak, akkor ez egy remek film. Amíg írtam ezt az elemzést, megértettem, hogy ezek az apróságok, amik szemet szúrtak, ezek végtére is szükségszerűek, még ha kissé túlzó, hatásvadász is helyenként. De a film szerencsére mentes a hollywoodi kliséáradattól és az olcsó megoldásoktól. A hatásvadászat, pedig a filmek sajátja és egy ilyen lassú lefolyású mély drámában, ezekkel a megoldásokkal fent lehet tartani a figyelmet.

Érett ízlésű filmfalóknak kötelező darab, a kíváncsiskodóknak, kísérletező kedvűeknek, pedig merem ajánlani. Üljék végig egy moziban. Nyolcszáz forintot és három órát megér. Főleg, ha az ember egy jó baráttal oszthatja meg utána az élményt. Aki teheti, ossza is meg, ne egyedül élvezze ezt a művet.

IMDB: 8,1/10

Rotten tomatoes: 90%/87% (kritikusok/nézők)

Metacritic: Metascore 88/100 User Score: 7.6

Nálam: 10/8,5