A Wall Street Farkasa – Money & Drugs & Sex, avagy a mámoros élet velejárói

Amikor a nyitó montázsban megláttam Leo-t, ahogy egy prosti segglyukából szívja ki a kokaint, éreztem, hogy ez egy jó film lesz. Sőt, elképesztő vágyat kezdtem érezni, hogy én is valami hasonlót akarok csinálni, mert ez aztán nem egy hétköznapi dolog, és bizonyára állati élvezetes lehet. Leo legalábbis állatira élvezte, biztos Jordan Belfort is élvezte annak idején, amikor ez valóban megtörtént vele.

Bár olvastam hideget, meleget is a filmről, alapvetően, nagy általánosságban, elmondható róla, hogy bemutatja azt az életet, ahogy az emberek (főleg férfiak) nagy része élni szeretne. Ha megkérdeznénk, biztosan sokan mondanák, hogy nem, ez nem igaz, ez durva, ez sok, meg morálisan ingoványos, meg etikátlan, meg bla… bla… bla. Persze. Közben belül, mindenki erre vágyik. Arra, hogy addig bírjon vedelni, meg kokszolni, meg kurvázni, amíg a gyomra, az agya, a szíve bírja, vagy amíg le nem szárad a farka. Ez is egy adottság, nem mindenki bírná ezt az életet, és az is igaz, hogy a gazdagság, nem feltétlenül hozza magával ezeket hordaléktényezőket. Lehet sok pénzed kokó, pia, kurvák nélkül is, de kérdem én, mi értelme? Mármint rendben van, amit Jordan Belfort művelt, az túlzás, egyértelműen. De azért én, meg akarom közelíteni, ezt a szintet. Tulajdonképpen, kicsit így kell élvezni az életet, így kell élvezni azt, ha sok a pénzed, ebből adódóan nagy a hatalmad, és bármit megtehetsz. Na azért nem pont így, egy picit szolidabban. Sajnos, hogy Jordan Belforttal elszaladt a ló. Mert a sziklaszilárd és csodálatraméltó, mindent bele elv és az eköré épített filozófia, bizony nem kapcsolóval működtethető. Aki eszerint él, az mindig így él, mindig izzanak a kemencék belül, folyamatos a termelés. Nem állhat le, nem tud, nem képes rá, nem is akarja, ebből adódóan. Még akkor sem állt le, amikor a sors felkínált egy menekülő utat, hogy büntetlenül kiszállhat. Mármint jogilag büntetlenül. Az ideológiát viszont, fel kellett volna adnia. Na, ez az, ami nem megy. Egy olyan erős jellemnek, mint ő, nem ment.

A történet szerint, Jordan Belfort egy feltörekvő ifjú, aki pályakezdő, frissházasként, elkezdi építgetni karrierjét a Wall Streeten, ahol rögtön az első napon, kóstolót kap a pénzvilág ”munkásainak”, alkohol és drogmámoros, pénzszipolyozó mindennapjaiból. Persze nem ugrik ebbe fejest egyből, ő úgy érzi, tisztán is lehet játszani. Aztán bedől a tőzsde, és új munkát kell keresnie, és a játék egyre mocskosabbá válik, a ”majdnem legális” új munkahelyén. Telik a zseb, nő az önbizalom és ekkor fut össze későbbi cégalapító társával Donnie Azoff-al, aki nyomban kilép asztalosi állásából, hogy Jordan-nel dolgozhasson. Aztán a dolgok gyorsan alakulnak, beindítják a cégüket, felfuttatják és eladják magukat úgy, mint akik ezer éve, vér profik a szakmában. És ez be is jön, aztán innentől kezdve dől a pénz, a drogok, a kurvák, de az egész mögött az ideológia a lényeg, hogy minden alkalmazottjukkal elhitetik, hogy semmi sem lehetetlen, és az az iroda már nem is iroda, hanem egy szentély, egy kegyhely, és az ő istenük bizony Jordan. Persze, a tőzsdefelügyelet rájuk száll, és az FBI is szaglászik, nyilván mindenkinek elkezd szemet szúrni a dolog, hogy itt túl gyorsan lett néhány suhancból milliomos. Közben Jordan megtalálja a második feleségét, és boldogan élnek, a sufniban néhány adag kokóval, gyógyszerrel, egypár kurvával, meg úgy húszmilliónyi piszkos pénzzel. És ahogy lennie kell, a dolgok szépen elkezdenek lefelé gurulni a lejtőn, de Jordan egészen a végéig nem omlik össze, állja a sarat, még rá is tesz egy lapáttal, és… a végét nem lövöm le, mindenki nézze meg, hogyan is végződik, ez a nagy kaland.

Nos az a helyzet, hogy egy olyan filmről, mint ez, vagy órákat lehet beszélni, vagy alig tudok mit mondani. Kielemezhetném percről percre, mert megérdemli, de ahhoz még egyszer meg kell néznem legalább. Ugyanis imádtam! Így aztán csak jókat mondanék most róla, az meg úgy nem túl kompetens. Ráadásul még friss a film, nem akarok spoilerezni sem, inkább kedvet csinálnék hozzá.

Jómagam, gyakorlatilag végigröhögtem a film maga három óráját, és nem tagadás, hogy egy picit lehetett volna rövidebb, és egy-két jelenet már-már túlzás volt, de (és ez egy nagy de) mindennek megvolt a helye és a jelentősége. Vállalta a film és a készítők, hogy igen, ez túlzás, nagyon túlzás, de ez az egész történetnek a lényege, ez a mérhetetlen túlzás, ezért kell ez bele. És kellett, és mindenhová kellett, és bassza meg, ha Leo nem kap Oscra-t, akkor most már kurva pipa leszek, mert eljátszani ezt a mérhetetlen mámort, azt, hogy olyannyira ki vagy ütve, hogy még földön kúszni is alig tudsz, a kocsiajtót is a lábaddal nyitod ki, de mégis vezetsz, hát ezt így előadni, ennyire zseniálisan, csak ő tudta. Igen, mondtam, hogy csak ömlengeni és segget nyalni tudok a film kapcsán, egyelőre, mert szerintem zseniális. Van, aki szerint Scorsese monumentális filmjei közül, ez a leggyengébb, szerintem a legerősebb. Persze, könnyen mondom ezt, kortárs mű lévén, mármint abszolút kortárs, mivel 21. századi teljes mértékben, a sztori is és maga a film is. A többi meg ugye régebbi, és nekem mást mond, mint az akkori kortársaknak. De akkor is. Egyszerűen körülírva, zseniális, csodás és kész.

Nincs írott score (filmzene) a filmben, szinte észrevehetetlen, mert egyébként van benne természetesen zene. (Scorsese kiváló szokása ez, amit az életrajzi, vagy megtörtént eseményeken alapuló filmeknél alkalmaz, és zseniális. Valami, amit Steve McQueen is megfogadhatott volna a 12 év rabszolgaság kapcsán)

Kitűnő vágás, korrekt operatőri munka (bár annyira röhögtem, hogy ezekre a technikai dolgokra nem is nagyon figyeltem), és egy felemelő forgatókönyv. Leo-t remekül fiatalították vissza huszonévessé, aztán finoman öregítették vissza. Első napja a Wall Street-en, konfekció öltönyben, megszeppenve, de izgatottan, majd ahogy kúszott felfelé és telt a zsebe, egyre kifinomultabb lett, ápolt bőr, szabott öltöny, klassz kocsi, szóval mind a kosztüm, mind a smink remek volt.

Én azt mondanám, ajánlás gyanánt, hogy aki végig bírta ülni seggel a Casino-t, vagy a Goodfellas-t (Nagymenők), az ezt is bírni fogja, de figyelmeztetek mindenkit, ez nem egy maffiafilm, mint az említett kettő. A főszereplő viszont itt is egy ”rosszfiú”, de mindenki neki drukkol, mert imádni valóan stílusos, de néha olyan, mint egy gyerek, aki képtelen felnőni (lásd a reggeli jelenetben, amikor a neje arcon önti az ágyban).

Ha már azt mondtam, hogy gyakorlatilag végigröhögtem, akkor azt is elárulom, hogy meg is könnyeztem egy helyütt a filmet. Bár nem volt, az a meghal a kiskutyám jelenet, de nekem annyira erős érzetet adott át a vásznon keresztül az egyik momentum, hogy bizony könnybe lábadt a szemem. És ez, ez a momentum, mondhatni borítékolta nálam azt, hogy maximális odaadással értékeljem ezt a filmet, mert ha egy film annyira jó, hogy végig szórakoztat, megnevettet, és közben annyira érzékeny is tud lenni, hogy akár sírnál is rajta, az egy tökéletes film. Nekem legalábbis. Még akkor is, ha túlzás.

Nézzétek!

Ennyi.

IMDB: 8,8/10

Rotten Tomatoes: 75% (certified fresh!) (Top critics: 70%) / Nézők: 79%

Metacritic: Metascore: 75 / User Score: 7.5

Nálam: 10-ből 13 pont! (tudom, hogy ez nem következetes pontozás, de leszarom)

Siker és kudarc közt a határ csak illúzió

Hát én nem sokat hallottam erről a filmről. Komolyan. Szerintem ezt nálunk moziban le sem adták. Nagy kár. Biztosan azért nem, mert ez a film nem szemétre való. Szemrevaló. Hát… én szemrevételeztem.

Aki életében nem próbálkozott még olyasmit csinálni, amire mások azt mondták, hogy lehetetlen, hogy felejtse el, hogy neki sosem fog sikerülni, aki még életében nem élt át kudarcot olyasmivel kapcsolatban, amit a világon mindennél jobban akart, és amiben tiszta szívéből hitt. Az nem lesz képes átérezni ezt a filmet. Élvezni fogja, mert kiváló film, de átérezni azt a mélységes fájdalmat, amit Billy Beane karaktere (és jelen esetben személye) átélt, és amit Brad Pitt színészként kiválóan illusztrált, nos, azt nem fogja. Elképesztő kín tud lenni, amikor az ember újra és újra, akár éveken át Sziszifuszi módon harcol az elemekkel és önmagával, a kétellyel, az elvekkel, a konvenciókkal, hogy elérjen valamit, ami lehet, hogy elérhetetlen. Még akkor is, ha nem is az. Mert semmi nem az látszólag és bármi lehet az, ugyancsak látszólag. Siker és kudarc közt a határ csak illúzió. Nem annak van jelentősége, hogy nyerünk-e, vagy vesztünk, hanem, hogy azt hogyan fogadjuk el. Ez a karakter lehetőséget kapott, hogy mind a két helyzetet példázza. És hozza is. És el is árulja, hogy nem a rekord a fontos, nem az, hogy mennyit nyersz, hanem, hogy a végén te maradsz-e állva, hogy a végső célt eléred-e. Megnyerhetsz néhány csatát, de elveszítheted a háborút és ezt mindig szem előtt kell tartani. Közben viszont elfelejti, hogy mindig tudnod kell ki vagy, és mire vagy képes, és tisztelni, becsülni kell a megtett utat, és időről-időre vissza kell tekinteni, és önvizsgálatot kell tartani, mert fontos, hogy magunkhoz képest a lehető legtisztábban lássuk önmagunkat.

A történet

Egy megtörtént esetet dolgoz fel a film, pontosabban a megtörtént esetet feldolgozó regényt dolgozza fel a film. Képzelem mennyire lett hiteles és hű, a történet a folyamat végére, de ez most mellékes. Tehát egy megtörtént esemény, miszerint Billy Beane általános baseball manager az Oakland A's csapatnál. Az év végi vereség után úgy érzi, változtatnia kell valamin. Leginkább több pénz kéne a csapatnak, de ez nem lehetséges. A csapatból a legértékesebb játékosok átigazoltak, gyakorlatilag újra fel kéne építeni egy erős bagázst a semmiből. Egy megszokott, erős csapatot, ami két-három sztárjátékoson alapszik. De ki helyettesíthetné a kihullott tagokat? Az egykori játékosból ”emberkereskedővé” avanzsált Billy elmegy tárgyalni, hogy új embereket szerezzen. A ”vak véletlen” összehozza egy fiatal statisztika elemzővel Peter Brand-del (a valóságban Paul DePodesta), aki a másik csapat főnökének asszisztense. Billynek megtetszik Peter elmélete a csapat átalakításáról és szerződteti is az ifjút. Innentől indul be a cselekmény, ahogy Billy és Peter megpróbálják átnyomni az elméletüket, később hitvallásukat az előttük tornyosuló kétkedők falai között. Nem egy nagy was ist das történet, kiszámítható csavarok, tipikus baseball film elemek, viszont egyedi, mivel nem egy-két-néhány játékos szemén keresztül látjuk végre a baseball világát, nincsenek kínosan ismétlődő meccsmontázsok és egyéb klisék. Helyette annak a szemén keresztül látunk mindent, aki az összes szálat a kezében tartja.

Szóval a keret sztori, az egy tipikus film, nyolc szekvencia stb. De a harc, az a lelki erőfeszítés, ami benne van ebben a keretben. Na, az már említésre méltó. Nem tagadom, hogy egy picit unalmas a film, illetve unalmas lehet annak, aki nem érzi át a filmnek ezt a nagyon mély aspektusát. Én mégis azt mondom, hogy megéri végignézni. Főleg, mert kiválóan vágták el a végét, éppen a megfelelő hatásfokon és ettől nagyon erős maradt a kicsengése.

Technikailag

Operatőrileg elég jó a film, de nem voltam elájulva. Viszont voltak benne nagyon jó megoldások, amik ráadásul nem tipikus hollywoodi fogások, hanem inkább független, vagy művészfilmes látásmódot tükröztek. Vágás, az működött, de ennyi. Nem volt rossz, mert ha rossz lett volna, azt észre lehetne venni, ahogy a jót is, ez meg közepes volt, átlagos. Hozta a szintet. Kosztüm, smink. Hát itt ez nem erről szólt. De jól adták vissza 2011-ben a kétezres évek elejének hangulatát, a mobilokkal, régi pc-k, stb szóval ez is rendben volt. Zene az telitalálat volt, kellően szívbemarkoló ahol kell, de nem túlcsinált. Mondhatni letisztult volt.

A színész

Nagyon jó volt. Egyes számban. Brad Pitt. Kész. Ez egy Oscar díjas alakítás volt és nem kapta meg. Van ilyen. Legalább jelölték. És attól még zseniálisan játszott. Végre nem egy csim-bum akcióhős, egy állandóan vigyorgó szélhámos, hanem egy hús-vér ember. Remek volt. Ja, hát igen és itt kifújt. A többiek azok ott voltak, de csak dísznek. Jonah Hill, jó volt, de én nem jelöltem volna. Philip Seymour Hoffman meg kb. beugrott egy cameo-ra. Igen ez vagyok én, így játszom a kemény edzőt. Kb ennyi volt. Papírvékony karakter, csak jelzés szinten volt ott, csak képviselt egy álláspontot és kész. A végén, a nagy lövésnél, néz egyet az égre elcsodálkozva. Szini tanoda első óra. A többi karakter, említésre sem méltó. Se a játékosok, sem más. Kár. Erre már nem jutott energia a nagyszabású történet mellett.

Rendezésileg

Megint azt mondom, hogy közepes. Brad Pitt-et szerintem nem nagyon kellett instruálni érzelmileg, a többiek, meg egyetlen álláspontot jelenítenek meg a filmben, így őket sem kellett túlzottan motiválni. Szóval rendben van, korrekt, összerakta, le a kalappal, de nem elég erős. Papírforma forgatókönyv, gyengék a karakterek, oké, de egy jó rendező ezt felhozza egy átlagosnál magasabb szintre. Én csak azért adok neki nyolc pontot, mert tetszik a mélysége, amúgy, mint film, átlagos, max hét pont. Ennek ellenére ajánlom, mert van miért megnézni.

IMDB: 7,6/10

Rotten Tomatoes: 94% kritikusok (Top Critics 98%) / 86% nézők

Metacritic: Metascore 87 / User score 7,9

Nálam: 10/8