Review, de hosszú lesz!

Nehéz beszélni erről a filmről, mert egy érzékeny témát érint. Pedig nem kéne, hogy az legyen. Hogy érzékeny téma legyen. Ez a téma, aktuális, hétköznapi. Ma is folyik, csak eufemizálva lett. Nincs korbács például. Helyette éhhalál van. Azért sem kéne, hogy az legyen, mert sokkal többről kéne, hogy szóljon, mégis csőszerűen mutatja meg a lényeget. Csőszerű, mert csak, és kizárólagos. Ragszolgaság, elnyomás, kizsákmányolás, ez csak Amerikában lehet, lehetett, csak ott történt, és csak a feketékkel. Kész. Súlyos, persze, probléma, volt is, és az is, de van, más is.

Brazíliában, a narancsszüretelők, az életükért dolgoznak. Ha nem teljesítik a kvótát, minden áldott nap, akkor másnap, már nem kell bemenniük dolgozni. Ha nem dolgoznak, nem lesz mit enniük, nem lesz hol lakniuk. Ebben a társadalomban, illetve jelen emberi létformánkban, az életben maradás feltétele, ez a két tényező. Alvás és evés. Máshoz nem értenek, szednek. Kúsznak a földön, a sárban, szedik a narancsra kevéssé hasonlító, zöldes-sárgás gömbformákat, lentről, fentről, leesett, nyomott, amorf, néha ép. Narancs. Vacak. Lé-narancs. Ezt szedik. Felszedi a narancsot, beteszi a ládába, azt elviszik, préselik, cukrozzák, hígítják, dobozolják. Kockásítják a gömböket. A szedő, a levet, sosem látja. Ott van előtte, be van zárva a gyümölcsbe, de közelebb sosem jut hozzá. A brazilok, nem isznak narancslevet. Mi, többiek, mi igen. Ők, értünk szenvednek.

Önkéntes rabszolgák, szerződéses szenvedés ez, a szabadság, kénytelen, de szükségszerű elcsomagolása. Megfogom a szabadságom, összehajtogatom, beteszem a komódba, betolom. Nem az én komódom, a hajcsáré. Beteszem, és az övé. Persze, bemehetek, kivehetem, széthajthatom, felhúzhatom egy zászlórúdra, mutogathatom. Az enyém, a szabadságom. Szabad leszek akkor is, amikor a kiéhezett, ázott holttestemet elhúzzák a zászlórúd lábától. Halott, de szabad. Rabszolga, de él. Elvek. Olyan, mint a rullett asztal. Van piros és fekete. Ötven százalék. De mindig a ház nyer. Választhatsz, nyerhetsz, vagy veszíthetsz, ezt választhatod, de bárhogy is van, valaki másnak, aki nagyobb nálad, aki feletted áll, annak mindig jó. Te elhiszed, hogy nyerhetsz is, ő viszont tudja, hogy sosem fogsz. Feletted áll, hatalma van, amit rajtad gyakorol, mert megteheti. Hinnie sem kell, tudja, hogy megteheti.

Régen is tudták. Tudták, hogy a rabszolga, mint egy tárgy, mint egy haszonállat, egy ”lábasjószág” (ahogy a filmben is elhangzik), a tulajdonuk. Fizettek érte, joguk van tehát azt tenni a tulajdonukkal, amit akarnak. Törvény adta jogukban áll. Mi több, vették a bátorságot, és azt mondták, Isten adta joguk. Épp ezért, tetteik, a tulajdonukban állókon végrehajtott cselekedeteik, nem minősülhetnek bűnnek. Ezek nem emberek, ezek rabszolgák, ez itt, ez az én tulajdonom. Ez volt. Régen volt. Ez van, most is van. Ma úgy mondják, munkás. Ez a munkás, az alkalmazottam. Szerződése kötelezi. Nem kényszer, önként választotta, nem érte presszió. Dolgozik, teljesít, vagy elmegy. Ez a munkás, az én alkalmazottam. Az enyém. Munkájának feltételeit jogomban áll, a számomra és az üzlet számára legelőnyösebb módon kialakítani és módosítani, bármikor, amikor az szükségszerű, az én hasznom, a vállalkozás hasznának szempontjából. A filmben az volt, hogy aki nem teljesítette a napi gyapot kvótát, a kétszáz egységet, akkor az, korbácsot kapott. Kikötötték és korbács. Humánus nem? Élhetett tovább, és dolgozhatott is. Ma, ha nem teljesítesz, mehetsz és meghalhatsz, ahol akarsz. Még élhetsz egy kicsit, de nem dolgozhatsz, mész és halsz.

Kérem szépen, én nem látok itt mást, mint a régi idők eufemizmusát. Hiszen mi ez? Ez nem rabszolgaság! Ez megfizetett kétkezi munka. Adott körülmények között. Így van, tiszta sor. Nem rossz ez, csak éppen nem jó. És ez, egyetlen elmaradott társadalom, egyetlen példája. Mi van a gyerekmunkásokkal, vagy a rizsszedőkkel? Vagy, vagy, vagy. Mi van a kommunizmus sújtotta Európával, vagy a diktatórikus hatalom alatt ”élő” közel keleti országokkal? Azokkal mi van? Csináljunk arról is filmet? Nem kéne arról is filmet csinálni? Nem kéne mindegyikről filmet csinálni? Hány filmbe férne ez bele? Országonként, helyzetenként, mondjuk, legyen ezer film. Annyi már biztosan született az amerikai rabszolgaságról is. A többi is megérdemel annyit. Persze, ’56-ól is született már megannyi film. Persze. Azokat zömmel mi láttuk, mi magyarok, mi értjük, rólunk szól, nekünk, mást nem érdekelhet, nem érti, nézi, látja. Mi ez? Tankok. Lőnek. Halnak. Lyukas zászló. Nézi, nem érti. Mi ez? Forradalom? Polgárháború? Egy amerikainak mi ’56? Vagy ki neki a rizsszedő? A rizst, azt szedik? Vízben állva szedik a rizst? Ha nem szedik, akkor nem lesz leszedve, akkor ott marad, tönkre megy, akié a föld, az csődbe megy, a munkás haza megy, lefekszik a földre, a porba, és éhen hal. Ő legalább eheti a rizst, amit leszed. Amíg tart. Nem úgy, mint a narancsszedő. Az csak szedi. Csak szedi. Most már, kissé el vagyok ragadtatva. Elragadott, a téma súlya.

Ez a film, engem nem talált szíven. Zavartalanul ettem, a kissé elsózott popcornt, miközben egy ember, a nyakánál fogva lógott egy kötélen, fél napon keresztül, egy fa ágán. Annyira nem érdekelt, mint azokat, akik mögötte jöttek mentek, mint ahogy a gyerekeket sem érdekelte, amint tőle, alig tíz méterre fogócskáztak. Valahogy, nem volt elég súlyos. Nagyon hamar vitték el rabszolgának Solomon Northup-ot és nagyon hamar megverték, de nem fájt. Nem fájt, ahogy verték. Nem tudtam megszeretni ezt a karaktert. Egy kritikában olvastam, hogy Solomon személye végig, kissé passzív volt. Nézte, ami történik vele, de nem volt elég élő. És tényleg nem volt az. Kívül állt, mintha egy üvegen át nézte volna a saját filmjét. Pedig ez, egy kemény film, van benne durvaság, de nem féltem és nem féltettem Solomon-t. Tudtam, hogy nem halhat meg. Tudtam, hogy tizenkét év után majd kiszabadul. Ez nem spoiler, ezt szerintem mindenki sejtheti a címből, hogy nem az a vége, hogy tizenkét év után fejbe lövik, mert akkor hogyan írta volna meg a könyvét. Mivel tudtam, hogy kiszabadul, így csak várnom kellett, de nem izgultam igazán. Nem emelkedett meg a pulzusom, nem járt a lábam, csak néztem. Több olyan pillanat volt, amikor elszorulhatott volna a szívem. Például, amikor az egyik fekete nőtől, elszakítják a gyerekeit. Igen, akkor azért az, kicsit megérintett, de nem sajnáltam igazán. Nem éreztem át, a fájdalmát. A film, ottmaradt a vásznon, és nem szivárgott bele a szívembe, a lelkembe, nem mart belém. Lehet, hogy bennem van a hiba. Pedig nem vettem üdítőt a popcorn mellé, hogy frusztráltabb legyek, amikor már kiszárad a szám, és nincs mit innom. De ez sem segített.

Nekem, a Django Elszabadul, egy sokkal megrázóbb filmélmény volt. Persze, imádom Tarantinot, a stílusát, és ez már prekoncepció, elfogult vagyok és voltam, de akkor is jobb volt. Ütött. A karakterek is és a szituációk is. Brutálisabb volt, kegyetlenebb, pedig az nem egy megtörtént eset, az egy fikció, és mégis, életszagúbb volt, hatásosabb volt. Jobb színészek? Lehet. Gazdagabb karakterek? Ó, igen! És igen, a lehetetlen helyzetek is segítettek, nyilván, a fikció sokkal inkább illúzív, és épp ezért hitelesebbnek tűnik. Ugyan a Django is, csak a fekete rabszolgaságról szól, de azzal, hogy ott van a német karakter, azzal már felborít egy egyensúlyt, kiszínezi a klisét, javítja. A Django is, bőven a kilencszázas évek előtt játszódik, de Schultznak köszönhetően megkapjuk a külföldi utalást, a német hőstörténet, amit elmesél, szintén erősíti mindezt. Egy fricska, hogy a világ későbbi fajgyűlölő nemzetének, egyik tagja ment meg valakit, egy gyűlölt, kívülálló fajból valót. Micsoda kontrapozíció ez. Parádés irónia. Tudom, hogy egy meglévő, életből vett történetbe, nem lehet önkényesen belepakolni egy európai karakter, hogy kreáljunk egy ilyen kontrasztot, ez nem a film, ez a történet hibája, tudom. De… de, de, de.

Biztos valamit félreértettem, biztos keményebbhez szoktam, biztosan túl szigorú vagyok, és valamit nem akarok rendesen látni.

Ennek ellenére, ez egy nagyon szép film volt. Nem csodálkoznék rajta, ha az operatőr Oscar-t vinné. Kiváló fotográfia. Remek kompozíciók, szép világítás, bár itt is beleestek abba a hibába, hogy az elején ellőttek mindent, aztán a végére már maradtak a hagyományos beállításoknál. Kár, pedig még elnéztem volna ezeket a művészfilmes beállításokat.

A zene

Na, hát Hans Zimmer, most azért kicsit ellustázta a dolgot. Az egyik fő zenei motívuma a filmnek, az az ’Inception’ ’Time’ című tételének az alapja, illetve annak, egy picit módosított változata volt. Nem tudtam, hogy Hans Zimmer, egészen a stáblistáig. De egész végig azon rágódtam, hogy basszus, ez a valaki, aki a zenét szerezte, lenyúlta a Zimmer zenéjének alapját, és kicsit átdolgozta. Ja. Igazam volt. Ő maga volt az. Értem én, hogy ami jó, az jó, és ha magától ”lop”, az még belefér, de basszus. Ez akkor is durva. Szerintem. Ettől eltekintve, nagyon jó volt a zene, ahol volt. DE!

Én speciel helyenként nagyon hiányoltam, máshol meg sokalltam a zenét. Ha én rendeztem volna ezt a filmet, megkockáztatom, hogy nem írattam volna hozzá zenét. Ellenben többet játszattam volna a karakteremet. Mivel egy hegedűművészről van szó, én biztos, hogy játszattam volna, sokat. Helyette Hans próbált ügyeskedni, ahol hagyták. Nagyon nagy kár ezért is.

Vágás, kosztüm, smink

Oké. Kosztüm korhű, rendben volt, ez nem egy Anna Karenina. De megfelelő volt minden. A maszkok/sminkek rendben voltak, a korbácsütések, az ütésnyomok, szépen voltak kivitelezve. Mondjuk, én nem láttam meg Solomon Norhtup-on, hogy öregedet volna tizenkét évet. Lehet, hogy ezt is elnéztem, nekem nem tűnt fel. És ha már itt tartunk, ha már arról beszéltem, hogy nem elég súlyos, akkor ez az időre is nagyon igaz. Fel sem tűnt, a tizenkét év. Nem tudom, hogy milyen hosszú a könyv és mennyire részletes, de az biztos, hogy állati sokat húztak belőle, mire filmre vitték. Érezhető volt, hogy hol hagytak ki brutálisan sokat, két rész között. Illetve, nem volt jól tagolva sem a film, nem éreztem a három felvonást, hanem belecsaptunk a lecsóba, elég hamar és aztán kitartottuk az ’A’ hangot jó hosszan hagytuk zengeni, aztán lehalkítottuk és vége lett. Ennek a filmnek a görbéjén nem lenne sok hegy és völgy. Kicsi a film amplitúdója, hogy így mondjam. Egyébként, ez kicsit a vágás hibája is. Oké volt, a vágás, de nem volt kifejezetten jó. Nem volt elég hatásvadász, hiányoztak a hirtelen vágások, a megfelelő helyeken.

Színészek

A kimondhatatlan nevű Chiwetel Ejiofor, közepes volt. Ügyes színész, nem tagadom, de nem ájultam el. Ellenben Michael Fassbender. Zseniális volt. Nagyon jól játszott végig. Brad Pitt, ugyan csak egy cameo-ra ugrott be, de szerintem még így is jobb volt, mint a főszereplő. Jó, azért ez talán túlzás, de baromi jó volt. Nem tudom, hogy a rendező Steve McQueen, miért választotta ezt a színészt. Mármint Chiwetel Ejiofor-t. Sokkal jobb fekete színészek is vannak, mint ez a figura, akik szerintem hitelesebbek lettek volna. Ha már szóba került.

Rendezés

Akármilyen is a sztori, sok múlt a rendezésen. Sok a megkérdőjelezhető döntés, az indokolatlannak tűnő választás. Nem értem. Nagyon nagyot akartak létrehozni, de túl sokat markoltak. Túl sokat markolt a rendező.

Mégis azt mondom, hogy jó film. Rengeteg a hibája, de összeállt, és egy egészen jó film lett belőle. Kissé bizonytalankodva, de azért nyolc pontot megérdemel. Nem ajánlom moziban. Vagy akkor Cinema City. Ne kis gagyi vásznon nézze senki. A Mi Mozink Lurdy, sajnos elmarad a Cinema Citytől, sok tekintetben, de a vászon mérete mindenképp perdöntő, és engem speciel zavart. Aki bírja a keményebb, nyersebb, komoly hangvételű és nehéz filmeket, az nézze meg. Aki szereti a drámát, nézze meg. Aki szerette a Django-t, az nézze meg, hasonlítsa össze. Azt mindenképp elismerem, hogy a vége ütött és megmarkolt engem is, már-már könnyfakasztó volt, és igen, ha másért nem is, de ezért megérte moziban látni. Szóval nem ajánlom moziban, csak annak, aki fel van készülve rá, és annak, aki a megfelelő helyen nézi. Máskülönben csalódás lehet. Máskülönben félre lesz ítélve a film. Kicsit én is félreítélem talán, de én szigorú vagyok. Lehetett volna jobb, de így sem volt ez rossz. Majd megnézem még egyszer, hátha akkor jobban megérint.

IMDB: 8,7/10

Rotten Tomatoes: 97% (Top Critics: 98%) / Közönség: 93%

Metacritic: Metascore: 97 / User Score: 8

Nálam: 10/8

Siker és kudarc közt a határ csak illúzió

Hát én nem sokat hallottam erről a filmről. Komolyan. Szerintem ezt nálunk moziban le sem adták. Nagy kár. Biztosan azért nem, mert ez a film nem szemétre való. Szemrevaló. Hát… én szemrevételeztem.

Aki életében nem próbálkozott még olyasmit csinálni, amire mások azt mondták, hogy lehetetlen, hogy felejtse el, hogy neki sosem fog sikerülni, aki még életében nem élt át kudarcot olyasmivel kapcsolatban, amit a világon mindennél jobban akart, és amiben tiszta szívéből hitt. Az nem lesz képes átérezni ezt a filmet. Élvezni fogja, mert kiváló film, de átérezni azt a mélységes fájdalmat, amit Billy Beane karaktere (és jelen esetben személye) átélt, és amit Brad Pitt színészként kiválóan illusztrált, nos, azt nem fogja. Elképesztő kín tud lenni, amikor az ember újra és újra, akár éveken át Sziszifuszi módon harcol az elemekkel és önmagával, a kétellyel, az elvekkel, a konvenciókkal, hogy elérjen valamit, ami lehet, hogy elérhetetlen. Még akkor is, ha nem is az. Mert semmi nem az látszólag és bármi lehet az, ugyancsak látszólag. Siker és kudarc közt a határ csak illúzió. Nem annak van jelentősége, hogy nyerünk-e, vagy vesztünk, hanem, hogy azt hogyan fogadjuk el. Ez a karakter lehetőséget kapott, hogy mind a két helyzetet példázza. És hozza is. És el is árulja, hogy nem a rekord a fontos, nem az, hogy mennyit nyersz, hanem, hogy a végén te maradsz-e állva, hogy a végső célt eléred-e. Megnyerhetsz néhány csatát, de elveszítheted a háborút és ezt mindig szem előtt kell tartani. Közben viszont elfelejti, hogy mindig tudnod kell ki vagy, és mire vagy képes, és tisztelni, becsülni kell a megtett utat, és időről-időre vissza kell tekinteni, és önvizsgálatot kell tartani, mert fontos, hogy magunkhoz képest a lehető legtisztábban lássuk önmagunkat.

A történet

Egy megtörtént esetet dolgoz fel a film, pontosabban a megtörtént esetet feldolgozó regényt dolgozza fel a film. Képzelem mennyire lett hiteles és hű, a történet a folyamat végére, de ez most mellékes. Tehát egy megtörtént esemény, miszerint Billy Beane általános baseball manager az Oakland A's csapatnál. Az év végi vereség után úgy érzi, változtatnia kell valamin. Leginkább több pénz kéne a csapatnak, de ez nem lehetséges. A csapatból a legértékesebb játékosok átigazoltak, gyakorlatilag újra fel kéne építeni egy erős bagázst a semmiből. Egy megszokott, erős csapatot, ami két-három sztárjátékoson alapszik. De ki helyettesíthetné a kihullott tagokat? Az egykori játékosból ”emberkereskedővé” avanzsált Billy elmegy tárgyalni, hogy új embereket szerezzen. A ”vak véletlen” összehozza egy fiatal statisztika elemzővel Peter Brand-del (a valóságban Paul DePodesta), aki a másik csapat főnökének asszisztense. Billynek megtetszik Peter elmélete a csapat átalakításáról és szerződteti is az ifjút. Innentől indul be a cselekmény, ahogy Billy és Peter megpróbálják átnyomni az elméletüket, később hitvallásukat az előttük tornyosuló kétkedők falai között. Nem egy nagy was ist das történet, kiszámítható csavarok, tipikus baseball film elemek, viszont egyedi, mivel nem egy-két-néhány játékos szemén keresztül látjuk végre a baseball világát, nincsenek kínosan ismétlődő meccsmontázsok és egyéb klisék. Helyette annak a szemén keresztül látunk mindent, aki az összes szálat a kezében tartja.

Szóval a keret sztori, az egy tipikus film, nyolc szekvencia stb. De a harc, az a lelki erőfeszítés, ami benne van ebben a keretben. Na, az már említésre méltó. Nem tagadom, hogy egy picit unalmas a film, illetve unalmas lehet annak, aki nem érzi át a filmnek ezt a nagyon mély aspektusát. Én mégis azt mondom, hogy megéri végignézni. Főleg, mert kiválóan vágták el a végét, éppen a megfelelő hatásfokon és ettől nagyon erős maradt a kicsengése.

Technikailag

Operatőrileg elég jó a film, de nem voltam elájulva. Viszont voltak benne nagyon jó megoldások, amik ráadásul nem tipikus hollywoodi fogások, hanem inkább független, vagy művészfilmes látásmódot tükröztek. Vágás, az működött, de ennyi. Nem volt rossz, mert ha rossz lett volna, azt észre lehetne venni, ahogy a jót is, ez meg közepes volt, átlagos. Hozta a szintet. Kosztüm, smink. Hát itt ez nem erről szólt. De jól adták vissza 2011-ben a kétezres évek elejének hangulatát, a mobilokkal, régi pc-k, stb szóval ez is rendben volt. Zene az telitalálat volt, kellően szívbemarkoló ahol kell, de nem túlcsinált. Mondhatni letisztult volt.

A színész

Nagyon jó volt. Egyes számban. Brad Pitt. Kész. Ez egy Oscar díjas alakítás volt és nem kapta meg. Van ilyen. Legalább jelölték. És attól még zseniálisan játszott. Végre nem egy csim-bum akcióhős, egy állandóan vigyorgó szélhámos, hanem egy hús-vér ember. Remek volt. Ja, hát igen és itt kifújt. A többiek azok ott voltak, de csak dísznek. Jonah Hill, jó volt, de én nem jelöltem volna. Philip Seymour Hoffman meg kb. beugrott egy cameo-ra. Igen ez vagyok én, így játszom a kemény edzőt. Kb ennyi volt. Papírvékony karakter, csak jelzés szinten volt ott, csak képviselt egy álláspontot és kész. A végén, a nagy lövésnél, néz egyet az égre elcsodálkozva. Szini tanoda első óra. A többi karakter, említésre sem méltó. Se a játékosok, sem más. Kár. Erre már nem jutott energia a nagyszabású történet mellett.

Rendezésileg

Megint azt mondom, hogy közepes. Brad Pitt-et szerintem nem nagyon kellett instruálni érzelmileg, a többiek, meg egyetlen álláspontot jelenítenek meg a filmben, így őket sem kellett túlzottan motiválni. Szóval rendben van, korrekt, összerakta, le a kalappal, de nem elég erős. Papírforma forgatókönyv, gyengék a karakterek, oké, de egy jó rendező ezt felhozza egy átlagosnál magasabb szintre. Én csak azért adok neki nyolc pontot, mert tetszik a mélysége, amúgy, mint film, átlagos, max hét pont. Ennek ellenére ajánlom, mert van miért megnézni.

IMDB: 7,6/10

Rotten Tomatoes: 94% kritikusok (Top Critics 98%) / 86% nézők

Metacritic: Metascore 87 / User score 7,9

Nálam: 10/8